A szlovák politika szégyene és gyalázata

A Magyar Gárda kapcsán kísértő kérdés: miért kell bolygatni a múlt árnyait? Érzékenységeit? Sérelmeit? A halottak nyugodjanak békében. A történelem, ha nem is fukuyamai jelleggel, de lezárt dosszié. Konyec filma. Így tudják, avagy híresztelik sokan. Ehhez képest a Magyar Gárda a haza védelméről és ellenségekről beszél. Az efféle honvédelem sokak szerint már nem korszerű. Hisz nincsenek ellenségeink. Csakis barátaink vannak, lehetnek. Avagy partnereink, netalán versenytársaink. Aki nem így beszél – az közellenség. És valóban, nem 1914-et írunk.
Európa ma nem az általános mozgósítás felé halad. Tartós béke lopakodik a kertek alatt, igaz, másféle béke, mint amilyennek Rákosi elvtárs elképzelte. Az angol–francia és német–francia törésvonal, amelyek nyomán annyi háború pattant ki, ősmasszívummá szelídült, politikai vulkánosság ma már, az euró korában legföljebb a futballhuligánok, de nem a felvonultatott hadosztályok számával mérhető. Uniós tagállamok a rendszer lényegéből eredőleg nem veszélyeztethetik egymást. És NATO-tagállamok? Görögország és Törökország hiába NATO-tag, Cipruson egyszer már háborúzott egymással. Ez a konfliktus persze nagyon egyedi, de a legtöbb konfliktus egyedi. Belgium lehet, hogy holnap kettészakad a flamand–vallon viszály miatt, s a baszk terrorizmus ügye sem tekinthető végleg megoldottnak. Némely konfliktusok életrevaló csíraként képesek átvészelni a nyugalom időszakait.
A szlovák–magyar viszonyt hosszú ideig egy korszerű konfliktus, a bős–nagymarosi gát árnyalta, míg most a szlovák parlament Benes-dekrétumokat megerősítő döntése nyomán viszszatértünk egész 1945-ig. A Magyar Gárda stilárisan, a szlovák parlamenti döntés tettlegesen érint érzékenységeket.
A szlovák parlament döntése sokkal sötétebb, mint amilyen az újonnan alakult magyar fekete sereg, hisz míg a fekete sereget általa soha el nem követett bűnök teszik vita tárgyává folyamatosan, addig a szlovák parlamenti döntés egy megtörtént történelmi bűnt legitimál.
Mi, magyarok sem vagyunk habtiszták. A kollektív bűnösség elve alapján a svábokat is kitelepítették közvetlenül a második világháború után, de az Országgyűlésnek rémálmában sem jutna eszébe ezt a döntést utólagosan újraszentesíteni. A harapást szőrével reakció a nácizmust egyfajta ellenfasizmussal, antifasizmussal, a holokauszt marhavagonjait a kitelepítés marhavagonjaival ellentételezni közvetlenül a trauma után sem épp etikus, de legalább érthető.
1945 rég volt, az ötvenes években hosszú ideig légköri nukleáris kísérletek folytak, ma ezen túl vagyunk, a föld alatti atomkísérletek is egyre ritkábbak. A hatvanas években tömegesen alkalmazták a DDT-t, ám a Néma tavasz című könyv hatására felismertük, hogy ez mennyire veszélyes, ma már a DDT tiltott szer. A DDT-n is túljutottunk. A Benes-dekrétumokon ugyanígy kellene rég túl lennünk.
A második világháború, majd a hidegháború Európájából eljutottunk az uniós Európába. Az uniós Európa bánatunkra még a kollektív nemzetiségi jogokhoz, úgymint a területi autonómiához is – lásd Sarkozy elnök idevágó nyilatkozatát – bizonyos fenntartással viszonyul, akkor a kollektív bűnösség ismételt kimondását hogy tűrheti? Ami történt, a szlovák politikai elit szégyene és gyalázata. Nem a mi szégyenünk és gyalázatunk, de ha jól keveri a kártyát a spirituális kisantant, akkor hovatovább ismét mi leszünk a nacionalisták és nem azok, akik a huszonegyedik századi Európa legnacionalistább döntését meghozták. Máris hallható a szirénhang: ne figyeljünk oda, ne vegyük magunkra, okos enged, szamár szenved, ez tulajdonképpen szlovák belpolitikai ügy. Ha nem vagyunk kellőképp erősek és kellőképp diplomatikusak, akkor mi kapunk majd a hőbörgésünkért Európától fejmosást.
A Malina Hedvig-ügy csak a jéghegy csúcsa. Minap az egyik kereskedelmi televízió felkérésére dühterápia címszó alatt szerény személyem, valamint Tóth Gabi, Fekete Pákó és Dopeman egy roncstelepen kalapáccsal szétbontottunk egy kocsit. Az akció után beszélgetésbe elegyedtem Fekete Pákóval, aki elmondta, megverték egy szlovákiai diszkóban. No, nem azért, mert fekete, hanem azért, mert magyar. Fekete Pákót Szlovákiában megverik, mert magyar. Szép, nem? A magyar előadók félnek Szlovákiába menni. Az ottani magyar porondmesterek pedig inkább angol tolmács útján érintkeznek a vendégművészekkel, nehogy kiderüljön magyar voltuk. Uniós Magyarország. Uniós Szlovákia. Szép, új világ.
A Gyurcsány-kormány a kettős állampolgárságra nemet mondott. Az érvénytelen népszavazás Trianon érvényességét mondta ki – magyar szóval. Most a Benes-dekrétumok érvényességét mondták ki – szlovák szóval. A magyarság 2004-ben megosztva, 2007-ben pedig száműzve lett – szellemileg.
Szó, szó, szó. Emeljük fel szívünket az Úrhoz. Emeljük fel szavunkat. Ki-ki a maga szavát. Örülök, hogy javaslatomra a Magyar Írószövetség felemelte szavát a szlovák döntés ellen. Örülök, hogy Németország most a jobbik arcát mutatja. És remélem, a szlovák szellemi élet, illetve a szlovák írószövetség is felnő a feladathoz. A magyarság érkeztetéséhez Európába. Ne induljanak többé vonatok. Se Auschwitzba, se a Felvidékről Magyarországra. Avagy, miként törzshelyemen a pultosnő szokta volt mondogatni reggelente: mindenki maradjon meg a maga valóságában.

A szerző író