A történelmi idol elszólása

Mondanám ezeknek a koruknál fogva naiv és a munkás-paraszt ideológiában járatlan SZDSZ-es ifjoncoknak, kár Havas Szófia bocsánatkérését követelni a forradalom lenyilasozása miatt. Mert Havas Szófia fütyül a véleményekre. Gúnyt és nevetőkórust képzel ötvenhat szelleme mögé.
Az újdonsült MSZP-s honanyának zsigeri beidegződése szerint családi indíttatás okán mentsége van a cinizmusra. H. Szófia ugyanis apa nélkül, félárvaként nőtt fel, s a családi legendáriumból meg a pufajkás nagybácsitól – az újkori Háry Jánosok egyezsége nyomán – arról értesülhetett elméje nyiladozásakor, hogy édesapját, Horn Gézát 1956-ban az őrjöngő ellenforradalmárok a pesti Népligetben felakasztották. (Ezzel a legendával bizonygatta az öcs, Horn Gyula – az általam is végigolvasott – Cölöpök című fiktív életműben villámgyors pufajkába öltözésének ideológiáját.)
A rendszer tehát az idősebb Horn fiúban látta a megtestesült mártír jelképét, a történelmi ivadékoknak máris helyet kínálva az érdemekben gazdag kiváltságosok körében. Feltételezem, az Ifjú Gárda-korba lépett H. Szófiát azonnal magához emelte a párt, aki ezek után maga lett a vészjósló és tántoríthatatlan osztályharc – hogy a marxi bölcsesség fényeskedjék neki!
Kár, hogy a „történelmi idol” a szükség ösztönözte méretes hazugságtól képtelen megválni felnőttkorában is. Pedig jól értesült közéleti szereplőként tudnia kell a dokumentumokra épülő levéltári kutatások eredményeiről, de az emigráns író ellen-Cölöpökként is jegyzett könyvéről, a Vaskoronáról biztosan, amelyben szépszámú dokumentum képe között ott található fehéren feketén a helyszíni halottszemle s benne a megingathatatlan tények. Horn Gézát egy szovjet teherautó gázolta halálra, amint a Népligetben tolta a biciklijét.
Annyit még a tisztánlátás kedvéért: a forradalom leverése után a felkelők kegyetlen levadászása folyt a házról házra járó pufajkások buzgólkodásával és nem fordítva. Hogy ki bifláztatta be H. Szófiával az ötvenhatosok nyilasozását, nos, ezekről az aljas mocskolódókról van némi elképzelésünk.
Az MSZP-nél most mindenesetre óriási a zavarodottság, a rémület. Hisz voltunk itt egynéhányan, akik megtapasztalhattuk, hogy egyetlen nyelvbotlás elsodorhatja egész életünket. A „hallgass” különböző tilalmai között terült el ez a senki földje, ahol a Kádár-érában éltünk. De H. Szófiának nincs mitől tartania. Ezek az átvedlett ortodox marxista milliomos és milliárdos hölgyek, urak – az új oligarchia – mind azt gondolják ma is, amit H. Szófia kimondott. Hiszen tőlük tudta meg az istenadta nép a hivatalos verdiktet anno: márpedig Magyarországon 1956-ban ellenforradalom volt, és punktum. Várható volt mégis, hogy egyszer eljön közülük valaki, aki nem akarja – vagy nem képes – kontrollálni minden szavát, és buzgón és ösztönösen felmondja az elfeledett pártleckét. Hát megérkezett régi elvtársai közé Havas Szófia, bajkeverőnek. Az MSZP rémülten fedezi fel sorai között a kettős beszédet, de semmi pánik. Lendvai Ildikó asszony, karöltve a kádkőgyáros Cipollával, kiszabadítja pártját ebből a nehéz csapdából is. Utóbbi fanatikus, sanyargató, védett elvonultságában majd csak előáll a farbával, megtanul újra és újra feltámadni, maszkokat, álarcokat cserélni, dühöngeni, koldulni, bohócsipkát viselni. Mindez természetesen hablatyolással, további hazudozással.
Álságos elhatárolódásukra jómagam nem tartok igényt. Ami viszont végképp megbocsáthatatlan ebben az ellopottforradalom-elméletben, az az, hogy a nemzet önbecsülése ismét a béka alsó fertályánál van.
Jeszenszky Zsófia, Budapest