Az elkeseredés sokadik stációja

Orvos vagyok, és ezért sok áldozatot hoztam. Amíg az egyetemre jártam, gyakran hallottam, hogy nekünk már talán jó lesz. Most ott tartunk, hogy nem jobb, hanem rosszabb: az elmúlt három évben háromszor csökkent a bérem, a munkahelyemen elvették az év végi jutalmat, megtorpedózták a szabadnaprendszert és a túlóra-kifizetéseket, a kórházmegszüntetések és -összevonások következtében megnőtt a betegforgalom a rendszeres gyógyszer- és fogyóeszközhiány mellett, de mindezeken túl, azt hiszem, a legfontosabb említenivalóm, hogy elvették a hitem. És ezt nem tudom megbocsátani a magyar politikai elitnek.
Néhány éve még valóban sokan elhittük, hogy lehet jobb, sőt jobb lesz, mert mélyebbre nem süllyedhet a rendszer. Aztán jött a „reform”, és bebizonyosodott a különben régi igazság: mindig van lejjebb. Néhány éve még nem lehetett komolyan azt gondolni, hogy lesz orvos-munkanélküliség, hogy a szánalmas bérek tovább romolhatnak, sőt, bármennyire is hihetetlen, de kipattanhatott valakinek a fejéből az az elképesztően torz ötlet, hogy a szakképzés alatti munkavégzésért nem jár fizetés (újkori rabszolgaság!), és mindehhez megszületett az új jelszó is: „örülj, hogy egyáltalán van még munkahelyed”. És mi örülünk, még ennek is örülünk, mert nyakunkban a lakáshitel, otthon a család, a kenyérnek ára van – és mi máshoz bizony nem értünk. Sőt, bizony sok kollégám szereti a munkáját, és szívből gyógyít, bármilyen nehéz is ezt elhinni a mai idők mesterségesen szított orvosellenes légkörében.
Sokan nem szívlelik az orvosokat, de mi megfizetjük az árat, mert a siralmas magyar halálozási mutatók köreinkben még rosszabbak: a magyar orvos korán hal.
Egyébként, hogy miért is kellene minket jobban megfizetni? Összetett a válasz: lehetne ott kezdeni, hogy az ősi közösségekben mit is jelentett a gyógyító szerep, de talán ez meghaladná ennek az írásnak a kereteit, így elég csak a jelenből szemezgetni. Elsőre eszembe jut a munkahelyi ártalmak tárgyköre: gyakori sugárterhelés, fertőző ágensek folyamatos jelenléte (egy rossz mozdulatért már több orvos fizetett az életével: a májgyulladás vírusa könnyedén átfurakszik egy lyukas gumikesztyűn), altatógázok és stressz. Aztán ott az ügyelet, amely júliusig azt jelentette, hogy az orvos bement dolgozni például hétfőn reggel, és csak kedd délután mehetett haza (32 óra!), hogy szerdán mindent ott folytasson, ahol abbamaradtak a dolgok. Számomra ebben a témában az a fejezet a legkeserűbb, amikor valamelyik politikus arról kezd beszélni, hogy az orvos csak benn alszik a kórházban, nem kell őt sajnálni (és kifizetni sem!). Erről csak annyit, hogy először is legtöbbünk otthon szeret aludni. Másfelől az orvos akkor alszik ügyeletben, ha véletlenül nincs tennivaló (általában van), és ha esetleg ledől is, a telefon bármikor megszólalhat, s a legmélyebb álomból is ébredni és indulni kell, mert mondjuk a mentő koponyasérültet hozott. Egyetlen percet szánjanak itt arra, hogy elképzelik, milyen érzés egész napos munka után éjfél felé ágyba szédülni és hajnali kettőkor talpon lenni, például egy újraélesztés miatt! Kérem, próbálják ezt elgondolni, mert e nélkül nehezebb megérteni, miért szeretnénk magasabb bérezést. A magam nevében leírhatom: kiemeltnek számító közalkalmazotti ügyeletem órabére jelenleg nagyjából nettó 300 forint. Szánalmas, nem?
Aztán ott van a rengeteg tanulás, a tankönyvekbe és továbbképzésekbe fektetett tömérdek pénz és idő. Egy „tudásalapú társadalom” hogyan emészti meg azt a tényt, hogy orvosai ügyelettel együtt átlagban 120-160 ezer forintot visznek havonta haza közalkalmazottként? Ennyi pénzből hogyan lehet úgynevezett értelmiségi életet élni, amelybe a színház, a könyvek, tankönyvek, lemezek, vagy egy-egy éttermi vacsora a nehéz napok végén bele kellene hogy férjenek? Ehelyett a bevásárlások során csak az akciókat bámulom – és a feleségemet az egyetemen viselt ruháiban. És ha mindent összevetek, akkor bátran le merem írni: mindez megalázó és gyalázatos.
És hogy mi van a hálapénzzel? Mit is írhatnék ezzel kapcsolatban? Tisztességes európai fizetések mellett a hálapénzrendszer könnyen megszüntethetővé válna, minden egyéb csak a lényeg elodázásáról szól – a macska is csak kerülgeti a forró kását.
Nemrég olvastam Mihályi Péter egyik elmés gondolatát: „Az egészségügyi számla széles körű elterjesztésével lehetne a leghatékonyabban küzdeni a hálapénz ellen”, ugyanis Nagy-Britanniában számlát adnak, a hálapénz ismeretlen (Orvosok lapja, 2007. szeptember). Ez körülbelül olyan szoros összefüggést jelent, mintha azt mondanám, hogy mivel a ló fürge állat, ezért holnap esni fog az eső. Hiszen ha a mélyére nézünk ennek az érvnek, akkor érezzük csak igazán, mennyire elkeserítően demagóg és a valós problémákra szemellenzős a jelenlegi kormányzat. Ráadásul Angliát példának hozni azért is arcpirító, mert ott például egy háziorvos egy hét végi ügyelet néhány órája alatt a havi fizetésem összegét keresi meg. De szeretném azt is megjegyezni, hogy lassan a román orvosi bérek is meghaladják a mieinket, ami legalábbis elgondolkodtató. (Hiába, vannak fejlődő országok is.) Az elmúlt időszakban csak reformról lehetett hallani, de például bérrendezésről szégyenlősen senki sem beszélt eddig, amit mellesleg az egyik legfélelmetesebb üzenetnek érzek. Ugyanakkor az állami kórházak körül már ott ólálkodik a befektetésre éhes nagytőke, és senki sem tudja, hogy mire számíthatunk. Gyakorlatilag a társaságomban senki sem tervez komolyabban 2008 januárja utánra, annyira kiszámíthatatlan lett a helyzet a reformnak köszönhetően. Ha a hangulat mérhető lenne, a magyar kórházakban nagyon elkeserítő eredményeket mutatna a képzeletbeli számláló. (Megjegyzem, az egészségügyi kormányzat számomra legérthetőbb koncepciója a következő: divide et impera.)
Lehetne elmélkedni még a kamatkapitalizmusról, a globalizációról, államadósságról, politikai elvekről és egészségügyi rendszerekről – de nem érdemes. Véleményem szerint ma Magyarországon addig nem lehetne az egészségügyet illetően reformról beszélni, amíg nem történik meg a jelenlegi megalázó bérek rendezése, ennek minimálisan 3-400 százalékos emelésnek kellene lennie. Ehelyett a regnáló kormány cinikusan végignézi, hogyan szivárog nyugatra a magyar szellemi tőke jelentős hányada. Ilyen mérvű szellemi (és erkölcsi) veszteséget legutóbb az 1956-os forradalmat követő időszakban szenvedett el Magyarország.
Állítólag a hibákból lehet tanulni. De nem biztos, hogy ez mindenkinek szolgálja az érdekét, addig pedig minden csak szófecsérlés és hasztalanság marad.

A szerző orvos