Soha nem volt ingyen az ebéd

There is no free lunch, azaz nincs ingyenebéd. Azt akarja kifejezni, ha valaki fogyaszt, annak az árát előbb vagy utóbb meg kell fizetni. A nincsen ingyen ebéd formulával ki lehet békülni egy demokratikus piacgazdaságban. A szólás azonban fenemód megtetszett csomag reformügyi illetékeseinknek, akik gyakorta hangoztatják. Az álompáros a szlogent a csomagpíár megteremtésére kezdte használni. Azt üzenték a társadalomnak, hogy eddig az államtól ingyen kaptunk juttatásokat, no de ennek véget kell vetni. Unásig ismételt ugyanis a mai napig, hogy hazánk a Kádár-korszak utolsó évtizedében a Nyugat hiteleiből tartotta fenn a relatív jólétet. Így nem mehet tovább, mondták már akkor a „reformerek”, a társadalomnak vissza kell fogni a fogyasztást, hogy egyenesbe kerüljenek a dolgok.
Nem történik ez másként a 2002-es választások után, a kérészéletű „jóléti rendszerváltást” követő és azóta is tartó időben sem. A trendi mérvadók, a politikusi és médiaosztagok szinte egyhangúan bizonygatják, hogy az ország gazdasági helyzetét a túlzott bérkiáramlás tette kilátástalanná. Ismét eljött az ideje a reformoknak, és végképp lejárt az ingyenebédnek.
Ingyenebéd Kádár asztalánál
A forradalom utáni közel két évtized úgy telt el, hogy az ország nem lépett túl lehetőségein. A mindenkori külföldi hiteleket az időszak végén kamatostul visszafizette az ország. Hosszú évekig a rezsim nem is volt kívánatos partner, hiszen az ENSZ a magyarkérdést évekig napirenden tartotta. Az első komoly (100 millió dollár) középlejáratú hitelfelvételre az MNB alapításának ötvenéves évfordulójával egy időben, 1974-ben került sor. 1989-ben, amikor a miniszterelnök összeszámoltatta az adósságot, maga is meglepődött, hogy az húszmilliárd dollár helyett 22 milliárd dollárra rúg. Az ingyenebéd logika szerint a felhalmozott adósságban kell keresni a túlfogyasztást. A valóságos többletfogyasztást a mindenkori külkereskedelmi mérleg egyenlege jelezte. Ha ez hiányt mutatott, csak akkor fogyaszthattunk többet, mint amit az ország éppen exporttal ellentételezett.
A rendszerváltás előtti számokkal azonban rendkívül csínján kell bánni. Láthattuk, még a miniszterelnököt is sikerült meglepni. A valós helyzet kiderítésére jelen sorok írója megszerezte a szigorúan titkos eredeti pénznemben vezetett MNB fizetési mérleg statisztikát. A forintban vezetett könyveken még a könyvelők sem igazodtak el. Ennek alapján végezte el számításait az 1988-as év végi állapotnak megfelelően. Az eredmény döbbenetes volt. Az akkori adósságnak kevesebb mint 15 százaléka volt a külkereskedelmi mérleg összegzett deficitje, ez maximum hárommilliárd dollár. Még ezt az összeget is fenntartással kell fogadni, hiszen kereskedelmi cserearányromlás akkoriban is volt, ha másért nem, a nyersolajárak kétszeri robbanásszerű emelkedése miatt. Erről azt hirdették, hogy hozzánk nem gyűrűzik be, de mégis begyűrűzött. Ez politikai hiba volt, aminek súlyos lett az ára. Ezért, és nem a túlfogyasztás miatt keletkezett a hiány.
Az igazságot akkor is féltve őrizték. Egy Amerikában élő cseh emigráns közgazda (Jan Vanus) azonban rendszeresen megjelentetett Planecon füzeteiben több ízben rámutatott a magyar eladósodás természetére. Kiemelte, hogy annak nagy hányada cserearányromlásból, kamathalmozódásból és devizaárfolyam-veszteségből állt. A cserearányromlásról az olajár kapcsán szóltunk. A kamathalmozódás pedig azért következett be, mert 1977–78-tól a gazdaság már képtelen volt annyi külkereskedelmi többletet termelni, ami a kamatok fedezetére elegendő lett volna. A kamatok fizetésére is újabb hiteleket kellett felvenni. Az árfolyamveszteségekhez tudni kell, hogy a magyar külkereskedelem bevételeinek döntő hányada akkoriban dollárban jelentkezett, a hiteleket viszont jobbára márkában, svájci frankban és később jenben vette fel az ország. A hitelfelvételeken jelentkező kamatelőnyöket azonban rendre felülmúlták az árfolyamveszteségek.
A 70–80-as években szélsőséges árfolyammozgások voltak. Felvételkor 2,50 márkáért lehetett 1 dollárt kapni, de amikor a hitelt visszafizettük, a dollár már csak 1,70-et ért. Így elveszítettünk minden dolláron 80 pfenninget. Mivel ezeket a veszteségeket sem tudta a külkereskedelem többletteljesítménnyel kitermelni, újabb adósságok keletkeztek. A legsúlyosabb árfolyamveszteségek azonban a jen hitelfelvételeken voltak. Az árfolyam 250 és 100 között mozgott. Dollárszámláinkat 250-es árfolyamon fizettük, de a hitel visszafizetésekor a dollárért jószerivel 100 jent sem kaptunk. Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a kései Kádár-korszakban nem volt ingyenebéd. Az olajárrobbanás miatt kényszerű forrásbevonásért iszonyú eladósodással fizettünk. Szakgarnitúránk tanácsait követve, más KGST-országoktól eltérően, adósságkönnyítést sem kértünk 1990-ben, amit más országok kértek és kaptak.
Rendszerváltó ingyenebéd
A társadalom a rendszerváltásba azzal az igénynyel lépett, hogy belátható időn belül felzárkózzunk azokhoz, akiktől a világháborút követő negyven év alatt vészesen leszakadtunk. Ehhez dinamikus jövedelememelkedésre lett volna szükség, ami nem következett be. A jövedelmek fejlődése még a kései szocializmus (1975–90) közötti 2-2,5 százalékos növekedési dinamikát sem tudta követni, 1990 után visszaestek, az 1989-es szintet csak 2001-ben érték újra el. A 2001–2003 közötti dinamikus növekedést a következő két évben stagnálás, majd ismét nagyarányú visszaesés követte. Jó esélye van annak, hogy az év végére a reáljövedelmek újra visszazuhannak az 1989-es szintre. Ezt azonban a legszerényebb növekedés mellett is mintegy 25 százalékkal kellene meghaladniuk, ha csak az 1975–90 közötti jövedelememelkedés trendje folytatódik. ’90 után a jövedelmeken belül végbement egy drasztikus átrendeződés is. A tíz jövedelemkategória közül nyolc abszolút vesztese, egy pedig durva nyertese a rendszerváltásnak. A legfelső tized a stagnáló összjövedelemből ma 4,5 százalékkal többet hasít ki magának, mint 1989-ben, miközben a legalsó tizedé az összjövedelemben 4,5 százalékról 3,3 százalékra süllyedt.
A jövedelemalakulás alapján téves következtetésre jutnánk. Könnyen vélhetnénk, hogy hazánkban megállt a fejlődés, de egy erőszakos társaság a stagnáló jövedelmeken belül ki tudott magának harcolni nagyobb részt. Ilyesmi diktatúrákban fordul elő. A rendszerváltozás óta az év végéig azonban mintegy 40 százalékot növekedett a gazdaság úgy, hogy a rendszerváltást követő első három évben komoly visszaesés is volt. A 40 százalék körüli növekedés az agrárágazat viszszaesése, dinamikus iparfejlődés és annál is dinamikusabb exportnövekedés mellett ment végbe. Miként lehet akkor, hogy a 40 százalékos gazdaságnövekedéshez és az export megháromszorozódásához nulla reáljövedelem-növekedés társul? Mindössze annyi történt, hogy a kevésből kevesek sokkal többel, sokak pedig sokkal kevesebbel részesülnek? A növekedésnek nem volt többlethaszna? Vagy a haszon valahol eltűnik?
A kérdésekre egy kis vizsgálódás után választ lehet kapni. Könnyen kiszámítható, hogy egy munkaórára mennyi új érték (GDP) jut. Az értéket a munka termeli, a pénzügyi bűvészmutatványokkal (szabályzók) csak elosztják és újraosztják. 2003-ban az egy munkaórára jutó termékérték nálunk 8 euró volt, Lengyelországban pedig 6,1. A magyar munkaerő jóval termelékenyebben állítja elő a termékeket, mint a lengyel. Ezzel szemben a magyar átlag nettó órabér 2,89 euró volt, a lengyel 3,2 euróval szemben. A lengyelek a megtermelt új értékből jóval nagyobb hányadot (54 százalékot), míg mi ennél sokkal kisebbet (34 százalékot) tudunk kihasítani munkabérként. Az arány napjainkig kárunkra romlott. A GDP-munkabér-hányadok angol, német és francia értékeivel ezúttal nem borzolnám az olvasó idegeit feleslegesen. Említettük, ha a kései szocializmus (1975–90) jövedelememelkedés trendjét folytattuk volna, akkor mára 25 százalékkal magasabb szinten kellene lenni a jövedelmeknek. Ha a rendszerváltás után a bérek GDP-n belüli aránya nem csökkent volna, akkor ma a béreknek már 40 százalékkal kellene feljebb lenniük. Az éves 2000 ledolgozott óra után az átlagfizetési borítéknak több mint 2 millió forintot kellene tartalmaznia, ehelyett jó ha 1,4 milliót tartalmaz. A megközelítően 4 millió munkavállalóra számítva a különbözet évente 2400 milliárd forint, azaz közel 10 milliárd euró. Ideje megkeresni és főként tudatosítani, hogy milyen csatornákba jut a GDP-ből létrejövő, de hazai jövedelmekben nem jelentkező hatalmas összeg.
Az ebéd nem ingyenes,
hanem egyre drágább
Nálunk tehát a béreknek a GDP-ben képviselt aránya rendkívül alacsony, a nem bérként megszerzett hányad viszont magas. Kiverhetjük a fejünkből, hogy a különbség a hazai vállalati jövedelmekben megtalálható. Kiváltképpen a kis- és középvállalkozások tőkearányos jövedelme alacsony, és a nagy multinacionális vállalkozások kimutatott jövedelme sem túlzottan kiemelkedő. De akkor hová tűnik el a jövedelem? A kérdésre választ részben a külkereskedelmi cserearányok adnak. Magyarországon az egyre növekvő külkereskedelmi forgalom jórészt akként folyik, hogy a magyar és külföldi telephelyű multicégek jórészt egymással kereskednek. Ők keresik a megoldást, hogy profitjukat optimalizálják. Olcsó bérű országokban termeltetnek (mint hazánk), de a megtermelt profitot szeretik az adó elől kimenekíteni. Ennek legegyszerűbb módja, hogy saját körben az exportot alul, az importot túlszámlázzák. Az ilyen gyakorlatot nálunk az adóhatóság hatékonyan nem tudja követni és szankcionálni.
A rendszerváltás óta kevés kivétellel minden évben romlott a cserearány. Szemléltessük ebből a 2001 óta eltelt időszakot: 2001 –0,3%, 2002 +0,3%, 2003 –0,3%, 2004 –0,6%, 2005 –1,3%, 2006 –0,89% (KSH). 2000-hez viszonyítva 2006-ban a cserearányromlás miatt már 3,1 százalék jövedelem esett ki, ami durván 700 milliárd forint jövedelemkiesés. Romló cserearányok mellett, a külföldi tulajdonosi jövedelmek dinamikusan nőttek (2003-ban 956 milliárd, 2004-ben 1260 milliárd, 2005-ben 1339 milliárd forintra, KSH). Eközben a nálunk megtermelt és visszaforgatott külföldi vállalkozói jövedelem 2003-tól 2005-ig jó tíz százalékot csökkent [444, illetve 399 milliárd forint (KSH) a kamatként és osztalékként hivatalosan kivitt, viszont szinte megduplázódott 511, illetve 940 milliárd forint (KSH)]. A nagy cégek nem csak a cserearányokon keresztül apasztották a belföldi jövedelmet, de adó utáni profitjukat is kivitték. Uniós csatlakozásunk óta a külföldről kapott és az oda fizetett jövedelmek egyenlege is rendre elviszi a GDP 0,9 százalékát, mert képtelenek vagyunk az uniós forrásokat felhasználni. Ez 220 milliárd forint.
Végül végezzük el a belföldi jövedelmeket apasztó tételek összegzését. A három tétel (cserearányromlás, hazautalt külföldi kamat és osztalék növekménye és uniós negatív egyenleg). Éppen ennek a több mint 1300 milliárd forintnak az adótartalma hiányzik még az államkasszából ahhoz, hogy euróképes legyen az ország. A kormány azonban nem azon dolgozik, hogy ezt a jövedelmet adóztatható formában Magyarországon tartsa, mint tették azt más rendszerváltó országok a térségben. Ez ügyben Putyin elnök vagy Václav Klaus cseh államfő is szolgálhatna hasznos tanácsokkal. Mindez azonban „nem szeretem” típusú konfliktusokkal járna, amit nem vállal a koalíció. Helyette újra elővették a nincs ingyenebéd formulát, igazságosság címén szembeállítják a különböző társadalmi csoportokat. A hiányt a bérből és fizetésből élők fizetik, borítékaik apasztásával és az inflációval, a szegények adójának fenntartásával óhajtják fedezni.
A nincs ingyenebéd brigád apraja-nagyja ismét ott sürög-forog a média boszorkánykonyhában. Teszi ezt annak érdekében, hogy a munkavállalókat az államkapitalista szocializmushoz képest is sokkal jobban kiszipolyozza. Az állam szinte minden kötelezettségéből kivonul, kivéve az adószedést.

A szerző közgazdász, volt miniszter