Talpra ugrottak a tollforgató zsoldosok

Szeptember 23, vasárnap. A Kiskevély mögött szorgalmasan megy le a Nap. A felhők olyan vörösek tőle, mintha egy kazal égne a hegy túloldalán. Finnországban láttam egyszer ehhez hasonló naplementét, de ott még a darabos hegy fehér sziklái is parázslottak.
Finnország? Meg se tudnám számolni a két kezemen, hányszor jártam fönt, északon. Közép-Európából nézve sokan unalmasnak ítélték az országot. A tavakat, az erdőket, persze szépnek, de azt mondogatták: a szépből is megárt a sok. De, szerencsémre, én eléggé ismertem a modern finn költészetet, Európa egyik nagy meglepetését, s így én nemcsak a láthatót láttam, hanem a láthatatlant is. Az esti dalok énekeseit, a búcsúciterákat, az álom vörösmárvány tömbjének szobrászait, akik épp azt figyelik, hogy lánggal égnek a világ sarkai.
A drámáikban is volt valami tisztaság, ami távoltartotta a mocskot a szellemtől.
És természetesen ilyenek voltak az utcáik és az útjaik is. 1973-ban Kósa Ferenccel azzal töltöttünk el három órát Helsinkiben, hogy melyikünk talál több eldobott csikket ennyi idő alatt. Kósa tizenegyet talált, én nyolcat. Egymásra néztünk s tudtuk, mit gondol a másik. Mindketten azt gondoltuk, hogy nálunk egyetlen buszmegállóban találtunk volna ennyit – húsz perc alatt. Későbbi vendégeskedéseim idején egyedül is elszórakoztam ezzel a „játékkal”. Irigyeltem ezt a közös teljesítményt, az összetartozás-tudatot. Nem szerettem volna túlságosan érzelmes lenni, de azt jegyeztem meg magamnak, hogy a finnek úgy gondolnak a hazájukra, mint a saját lakásukra.
A napokban értettem meg a fő okát ennek a ritka tüneménynek. Veijo Meri, a kitűnő író és hazafi azt jegyezte föl naplójában, hogy Finnországot a be nem következett katasztrófák országának tartja.
Felejthetetlen fölfedezés!

Ezzel szemben mi – boldogtalan rokonok – a többszörösen bekövetkezett katasztrófák agyonsújtott népe vagyunk. Mohács óta egészen mostanáig, 2007. szeptember végéig. Legföljebb csak egy cigaretta elszívására elegendő időt adott megnyugtatásul a történelem. Nézzük végig Budapest utcáit, elhanyagolt tereit, vagy a szeméttel elcsúfított faluvégeinket, megdöbbenve ébredünk rá, hogy agyunk és lelkünk látképei is pontosan ilyenek.

Megérett, jól kimunkált szavunk volt a legutolsó időkig a féligazság szó. Ha kimondtuk, rögtön célba talált és nem kezdett el homályosulni fölötte az ég. Mára azonban mintha megrendült volna alatta a föld. A féligazságot ma már jó lelkiismerettel nem nevezhetjük az igazság egyik felének, sokkal inkább hazugságnak mondhatjuk. Hazugságnak, finom tejszínhabbal megpúpozva.

Másfél esztendeig szerencsétlen és szánalomra méltó beteg voltam. Nem hagytam el a házat, a kórházi szobámat, indok nélkül haragudtam a szemközt húzódó hegyekre, fasorokra, a közeli rétre, ahol hébe-hóba még látni lehetett fácánokat is. És, persze, olvasni se olvastam semmit. Kedvem se volt hozzá, lelkierőm se. Azt emlegették, hogy ez depresszió, magyarul: közönséges búskomorság. Hosszú ideig ennyiben is maradtunk. Pedig ott zakatolt a tudatom alján, hogy az olvasás az agyam sétája is lehetne. Egészségügyi sétája. Most jut eszembe, hogy kitűnő orvos barátaim sose kérdezték meg tőlem, hogy legalább verset olvasok-e? Azt kérdezték csak, hogy a kórház parkjában nem hanyagolom-e el magányos, esti sétáimat?

Évekig csönd volt körülöttem. Jótékony, mediterrán csönd. Néha suhogtak a fák, a baglyok kiültek a kémények szélére, de senki se mondta rólam, hogy a reggeli tojásrántottám után még egy Árpád-sávos zászlót is bevágok ínyencségül. Kés és villa nélkül.
Elég jól éreztem magamat ebben a természetes csöndben. De a Márciusi levél megírása után rögtön talpra ugrottak a tollforgató zsoldosok. Harmadnapra már újra lapos, tehetségtelen író lettem, aki azt se tudja, hol kel föl a Nap. A politikához pedig már annyit sem értek, mint tyúk az ábécéhez. Támadóim közt akadtak egyetemi tanárok, intézetigazgatók, sunyi, bajuszos bértollnokok, akik szerettek volna József Attilára hasonlítani, sőt a szlovák és a román titkosszolgálatnak is dolgozó, „soklelkű” emberek, akik a „magyar ügyeket” akkor szokták megkavarni, amikor legtöbbet árthatnak nekünk.
Csak egy kis kóstolót a rágalmakból: Antall József miniszterelnököt, Aczél György utasításaira, én húztam be a csőbe. Hogy Gyurcsánnyal titokban találkozom, mert egy új világszövetségre fáj a fogam. Továbbá, hogy rendkívüli hatalmam van a pénzek fölött. Soroljam tovább? Nem sorolom. Ha csak egy köles nagyságú igazság volna a rágalmakban, elismeréssel üzenném a támadóimnak, hogy kitűnő a szimatuk. De így, mindentől függetlenül azt üzenem nekik, hogy következetes hazudozásaikért még Luciferkó-díjat se kapnak.

Az írástudók árulása a XX. század második évtizedétől kezdve égbekiáltó vád volt Európában mindenütt. Mára közönséges közhellyé silányult. Nyugaton és Keleten egyaránt. Nem is igen emlegetik. Csak azt nem tudom, hova tűnt a bűntudatuk? Lehet, hogy gázneművé vált, és növesztette az ózonlukat felettünk?

Istenem, hogyan el akarták hitetni velünk, csenevész diákokkal: ha nem fogadjuk el a marxizmus tételeit, a történelemnek nem lesz többé értelme.

Ma minden közelebb került hozzánk, mint amilyen messzire volt régen, de nem természetes módon, hanem ügyes mesterkedéssel és lebilincselő trükkökkel.

A műveltség, hosszú évszázadok során, azonos volt a humanitás fogalmával. Miért ne lehetne az ma is?

Az emberiségnek ma már alig vannak betűrendben fölírható apró, lelki gondjai. Csupán a túlélés gondolata járja át agyunkat – jegyezte föl fél évszázaddal ezelőtt William Faulkner. Tudtunk-e azóta magunkon segíteni?

A diktatúrával – néha-néha – még egyetlen ember is szembe tudott fordulni. Gondoljunk csak a bátor, orosz íróra: Szolzsenyicinre. Semmi egyebe sem volt, mint a bátorsága és az igaza. A demokrácia képmutató rendszerét még másfél milliós, utcai tömeg se képes megrendíteni. Pedig bátrak ők is és igazuk is van. Mi a titok nyitja?

Fegyverszünetet kellene újra kötnünk az irodalomban. Az állandó lövöldözés és az állandó utálkozás minden erőnket és gondolatunkat leköti. Már azt se vesszük észre, hogy a lövészárkok előtt kivirágoztak az aranyesők bokrai, és feketerigók ugrálgatnak közöttük. Ha ezt se látjuk, hogyan láthatnánk meg azt, hogy a valóság milyen cinkossággal képes összefogni ellenünk a történelemmel, napról napra.

Paul Virilio filozófus, a sebesség, a háborúk, a tömegtájékoztatási eszközök hatásának a vizsgálója, az írás szerepével is foglalkozik egyre gyorsuló világunkban. Azt állítja róla, hogy az írás: ellenállási forma, a régi világ és a lassúság megóvásának az eszköze. Tagadhatatlanul szép gondolat. Én, aki hatéves korom óta mindent kézzel írok, még meg is hatódhatnék tőle. De amit Virilio állít, az csak egyik célja és következménye az írásnak – hol a többi?
A kézzel író ember valójában az egész testével ír, fölizzó sejtjeivel és idegrendszerével, s ebben a folyamatban adódnak olyan pillanatai, amikor villámütést kell teremtenie vagy őrületet, hogy elhiggyük magunkról: mi is a világon vagyunk.

Újra elővettem André Malraux Ellen-emlékiratok című könyvét, amelyet 1993-ban vagy ’94-ben olvastam. Legkíváncsibban az aláhúzott szövegrészeket futottam át: mi volt az, ami akkor legjobban megragadott. Alig van olyan oldal, ahol ne használtam volna a ceruzámat. A 94. oldalon hét sort húztam alá. A hét sorból hármat idézek. Ezt írja Malraux: „A liberalizmus nem politikai realitás, hanem érzelem, méghozzá olyan érzelem, mely több pártban is élhet, de amely egy pártot nem alakíthat.” Tudom, hogy Franciaországban egészen mások a szabadelvűség körüli vélekedések, értelmezések és a történelmi árnyalatok, mint nálunk, de a puszta fölemlegetése is haszonnal járhat.
Franciaország visszaszerzői liberális hazafiak voltak. A mi liberálisaink magától a nemzet szótól is féltek. 1990-ben az derült ki, hogy ők voltak a legszemfülesebbek: mindent elkövettek, hogy a kormányzás résztvevői lehessenek. Akár szép szó, akár zsarolás árán is. Ezért köttetett meg a szél sebességénél gyorsabban az a bizonyos paktum is, mely a rendszerváltásnak egyik bomlasztó eleme lett. Száz valahány barátom, akik közül az Antall-kormány tisztikara kiválasztódott, talán még most is emlékezik a kétségbeesésemre, és a mondatomra, hogy ezen a paktumon bukik majd meg a demokrácia.
E kirohanás mögött ott sistereg addigi életem minden tapasztalata, de erről csak egy önéletrajzi regényben szabad írnom, nem efféle rövid jegyzetben.

Antallnak paktumot nem a tolakodó liberálisokkal kellett volna kötnie, hanem saját népével.

A szerző író. Lapunk szerzője a VII. Győri Könyvszalon kiállítás és vásár alkotói díját ma veszi át a háromnapos rendezvény megnyitóján