Látszólag nem túl jelentős ügy körül forog a német belpolitika az utóbbi hetekben: kiterjesszék-e az ötven éven felüli munkanélküliek segélyének folyósítását 24 hónapra, vagy maradjon a szociáldemokraták 2003-ban, Gerhard Schröder idején elfogadott programjában, az úgynevezett Agenda, 2010-ben rögzített 18 hónap? A kérdés még hatalmi harc ürügyéül is szolgált: a meghosszabbítást támogató Kurt Beck, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) elnöke és az azt ellenző, szintén szociáldemokrata munkaügyi miniszter, Müntefering harcából az előbbi került ki győztesen.
Érthető a szociáldemokraták eltántorodása az Agenda, 2010-től: meghozatala óta 15 tartományi és egy országos választást vesztettek, a baloldalt pedig Lafontaine „vitte magával” új pártjába. Az ügy nem éppen a legégetőbb, de szimbolikus jelentőségű: a kérdés végső soron az, hogy mi történjen a jóléti állammal. Ennek megfelelően nem maradt szociáldemokrata belügy, a többi párt is állást foglalt a vitában.
És itt jön a meglepetés.
Azt hihetnénk, hogy a szociáldemokraták elnöke és többsége által támogatott „meghosszabbításpárti” álláspont tipikusan baloldali, s a konzervatív pártok szemben állnak vele. De nem, a Kereszténydemokrata Unió (CDU) is meghosszabbításpárti, s így egy platformon áll az SPD többségével, sőt Lafontaine és Gysi nemrég alapított Baloldali Pártjával. Az ötven éven felüli munkanélküliek segélyezésének meghosszabbítását csak a kormány technokrata szociáldemokrata miniszterei (Müntefering mellett Steinbrück pénzügy- és Steinmeier külügyminiszter) ellenzik.
Egyes liberális szemleírók felháborítónak tartják, hogy a CDU ebben az ügyben – ha más elvi alapon is, de – egy platformra került a baloldallal. (Persze nem teljesen azonos ez a platform, jelentős eltérés van abban, hogy mit javasol megoldásként a CDU, és mit az SPD.) Hans-Ulrich Jörges, a Stern éles nyelvű kommentátora azt írja, hogy „a CDU ezzel elvesztette gazdaságpolitikai kompetenciáját”, s hallani véli, ahogy Ludwig Erhard, a szociális piacgazdaság megteremtője forog a sírjában. Elkeseredve látja, hogy a Baloldali Párt megalakulása „dominóeffektust” idézett elő a német szociálpolitikában; most mindenki balra igazodik.
A szociáldemokraták tehát már 2003-ban, Schröder vezetése alatt kidolgozták a szociális állam modernizálásának programját, az Agenda, 2010-et. Jó ideje nyilvánvaló ugyanis, hogy a jóléti állam olyan terheket ró a fejlett nyugat-európai országokra, amelyek csökkentik versenyképességüket a globális versenyben. A szociális piacgazdaság azonban nem csak a szociáldemokraták szívügye, ahhoz a konzervatív oldal is ragaszkodik (maga az alapító atya, Erhard is a kereszténydemokraták jelöltjeként lett kormányfő).
Nézzük meg, a konzervatívok hogyan képzelik el a jóléti állam reformját.
Nemrég jelent meg Jürgen Rüttgersnek, Észak-Rajna-Vesztfália kereszténydemokrata miniszterelnökének – aki egyben Angela Merkel elnökhelyettese a CDU élén – A piacgazdaság maradjon szociális című könyve (Die Markwirtschaft muss sozial bleiben – Eine Streitschrift. Köln, 2007). A szerzőt azóta „a fekete Lafontaine” néven emlegetik. Az elnevezés bizonyos értelemben találó: miközben Oskar Lafontaine a szociáldemokrata párttól kéri számon baloldali értékeit és ígéreteit – amelyeket a globális verseny és a neoliberális előretörés hatására lassan feladni látszik –, Rüttgers a másik oldalról félti a szociális piacgazdaságot. A németre oly jellemző eredeti névszóösszetétellel neoliberális „élethazugságoknak” nevezi azt, ami veszélyt hoz pártjára és Németországra. A teljesség jegyében hét ilyen hazugságot nevez meg és cáfol.
Első hazugság: „az adócsökkentés automatikusan több munkahelyet teremt”. 1998 és 2005 között mind a jövedelemadó, mind a társasági adó jelentősen csökkent. Ennek ellenére Észak-Rajna-Vesztfáliában a munkanélküliség 856 ezerről egymillió fölé nőtt.
Második hazugság: „a németországi adók túl magasak, s ez árt a növekedésnek és a foglalkoztatásnak”. Cáfolat: 2004-ben az adók a német GDP 20 százalékát tették ki, ami – Japánéhoz és az Egyesült Államokéhoz hasonlóan – kivételesen alacsony volt a fejlett országok körében. 2003-ban, a vörös–zöld koalíció idején a társaságiadó-bevétel a GDP-nek csak 1,3 százalékát érte el. Ez volt a legalacsonyabb a fejlett országok között (EU-átlag: három százalék). A vállalkozók zsebre tették az adócsökkentésből származó hasznot, de sem a növekedés, sem a foglalkoztatás nem javult.
Harmadik hazugság: „a német vállalatoknál a Mitbestimmung (a szociális partnerek egyeztetési kötelezettsége) olyan mértékű, és a szabályozás olyan rugalmatlan, hogy az csökkenti a versenyképességet”. Ez csak részben igaz, ugyanis Németország – és Japán – épp most tette rugalmasabbá munkaerőpiacát a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) szerint is. Ugyanakkor az együttműködés kultúrája a siker egyik fontos tényezője.
Negyedik hazugság: „a szakmai és szakszervezeti szövetségek hatalma a német gazdaság megcsontosodásához és rugalmatlanságához vezet”. Rüttgers erre azt válaszolja, hogy az üzemi képviseleti szervek befolyása visszaszorulóban van, a probléma ennél bonyolultabb, és a német gazdaság ma ennek ellenére versenyképesebb, mint egy évtizeddel korábban.
Ötödik hazugság: „a német bérek túl magasak”. Nem a bérek magasak, hanem a bérköltségek. 1950-ben a munkáltató által fizetett társadalombiztosítási járulék a bruttó bér 10 százalékát tette ki, ez mára 21 százalékra emelkedett. Maguk a bérek nemzetközi összevetésben nem túlzottan magasak, megfelelnek a termelékenység színvonalának, amely viszont valóban kiemelkedően jó. Probléma az alacsonyan képzettek bérével van; az már valóban túl magas, különösen az ebben a kategóriában rendkívül erős globális bérnyomás miatt. Innen kerül ki a legtöbb munkanélküli, s az ő esetükben a magas bérköltségeknek fatális a hatásuk.
Hatodik hazugság: „a telephelyi hátrányok a német munkahelyek tömeges külföldre telepítéséhez vezetnek, s ez tovább gyengíti a versenyképességet”. Rüttgers szerint ezt az állítást maga a Német Szövetségi Bank is cáfolta; a tőke külföldre menekülésében sok más tényező is szerepet játszik, például az új piacok meghódítása és az értékesítési struktúra javítása.
Hetedik hazugság: „több bevándorlóra van szükség, mert hiány van szakmunkásokból”. Ezt az állítást egy bevándorlással foglalkozó független bizottság cáfolta meg. A bevándorlás nem oldja meg a munkaerőhiányt; ellenkezőleg, növeli a munkanélküliséget, mert a bevándorlók alacsonyan képzettek, és alkalmazkodóképességük nem kielégítő.
Összegezve: a neoliberális „mantra”, az adócsökkentés, a szociális leépítés, a privatizálás, a deregulálás egyre gyűlöltebb fogalmakká válnak. Az emberek úgy érzik, hogy Európa elveti a szolidaritást, és helyette több versenyt akar; a szociális piacgazdaság a végét járja.
Amikor az ember idáig jut a Stern idei 37. számában megjelent kivonatok olvasásában, csalódást érez: ez bizony ugyanaz, amit Lafontaine és a baloldali szociáldemokraták mondanak. Közös nevezőre jutott volna a vörös és a fekete a neoliberalizmus bírálatában? A bírálat ugyan közös – és itt jön a meglepetés –, a kiút felvázolása azonban távolról sem az. Míg a szociáldemokrácia vagy a régi, tarthatatlan állásokat próbálja tartani, vagy szűkíti a jóléti államot, és átveszi a neoliberális terápiát (lásd Giddenst, Tony Blairt és követőiket), a baloldal pedig Marxig akar hátrálni, Rüttgers úgy törekszik megmenteni a jóléti államot, hogy a szociálpolitikát is – ahol lehet – piaci alapokra helyezi. Ez azt jelenti, hogy a rászorultság elvét csak a tényleges szükséghelyzetekben alkalmazza, egyébként a biztosítási elvvel váltja fel. Javasolt alapelvei (amelyeknek a száma ugyancsak hét) a következők:
Első alapelv: amit el akarunk osztani, azt előbb meg kell termelni. A gazdasági jólét döntő feltétele a munkatermelékenység; növelése elől minden akadályt el kell hárítani, s a bérre rakódó közterheket csökkenteni kell. Az elmúlt időszakban a társadalombiztosítási járulék túl gyorsan nőtt, mivel egyre több volt az olyan kiadás, amely mögött nem állt biztosítás. Ezen változtatni kell, a polgárt nem lehet folyamatosan költségekkel terhelni, s azt neki reform címén eladni. A társadalom elöregedése miatt a nyugdíjért, egészségbiztosításért jobban meg kell dolgozni, s az embereknek ezt a törekvését nem szabad a munkabér magas terheivel hátráltatni.
Második alapelv: csak annyi államot, amennyire szükség van, és anynyi magánvállalkozást, amennyi csak lehetséges. Az emberek öngondoskodását – legyen szó nyugdíjról, betegbiztosításról vagy munkanélküli-segélyről – adókedvezményekkel kell elősegíteni. A hozzájárulásokból képzett általános biztosítási alapokat ki kell egészíteni a vállalati vagy magánbefizetésekből létrehozott tőkefedezeti biztosítási alapokkal. Magát a munkanélküliségi-segélyezés rendszerét is egy ilyen tőkefedezeti biztosítási rendszerré kell átalakítani. Konkrétan: a munkavállaló havonta befizet egy bizonyos összeget a foglalkoztatásbiztosítási számlára, s ha munkanélküli lesz, erről kap havi segélyt.
Harmadik alapelv: legyen érdemes nagyobb erőfeszítést tenni. Erősíteni kell a biztosítási elvet. Érthetetlen, hogy az, aki hosszú évek folyamán fizette a biztosítást, egy év munkanélküliség után miért csak ugyanannyi segélyt kap, mint aki egyáltalán nem fizetett. Ez sérti az emberek igazságérzetét, és ellentmond a szolidaritás elvének is, hiszen szolidaritásra csak az számíthatna, aki maga is szolidáris. A társadalombiztosítás nem redukálható egy szimpla kockázati vagy szavatossági biztosításra (mint ahogy azt Müntefering javasolja – teszem én hozzá). „Az is érthetetlen, hogy ha valaki fizette a nyugdíjjárulékot, munkanélkülisége esetén miért attól függetlenül állapítják meg a járandóságát.” (Ez tehát az a megfontolás, amely alapján Rüttgers egy platformra jut a baloldali szociáldemokratákkal.)
Negyedik alapelv: aki nem tudja magát eltartani, azon a szolidáris társadalomnak segítenie kell. A bért helyettesítő szociális kifizetések vagy a nyugdíjak nem csökkenhetnek olyan szint alá, amely már öregkori szegénységet jelent, ha az érintettek munkavégző képessége teljesen ki van használva. (Jelenleg majdnem minden harmadik háztartást fenyegeti az öregkori szegénység.) De alapjövedelem helyett alapbiztosításra van szükség!
Ötödik alapelv: az állami segély mindig az önsegélyező képesség erősítésének formáját kell hogy öltse. Erre különösen az alacsony képzettségűeknél van szükség. A kombinált bérek rendszere (például ha a szociális segély továbbképzési segéllyel egészül ki) jó módszer arra, hogy az alacsony képzettségűeket újból visszahozza az elsődleges munkaerőpiacra. Segíteni kell az önállósodást, a saját kezdeményezést. Akinek nem sikerül munkát találnia az elsődleges és a másodlagos (önfoglalkoztató) munkaerőpiacon, annak a harmadlagoson kell közhasznú foglalkoztatási lehetőséget adni: a társadalmi szervezetekben, egyházakban, idősgondozásban.
Hatodik alapelv: aki valamilyen teljesítményre képes, annak segély csak teljesítmény ellenében nyújtható. Az ilyen emberektől meg kell követelni olyan mértékű társadalmilag hasznos munkát, amilyenre képesek. Ez munkavállalásra készteti azokat, akik egyébként nem dolgoznának, mivel csekély a megszerezhető bér és a szociális segély közötti különbség. Ezzel a vállalkozók is ösztönzést kapnának, hogy több alacsony bérű munkát kínáljanak (ahelyett, hogy munkahelyeket szüntetnének meg, vagy helyeznének át külföldre).
Hetedik alapelv: aki rendelt, az fizessen. Ha a szövetségi szerveknek, a tartományoknak és a közösségeknek saját maguknak kell állniuk a szociálpolitika és segélyezés számláját, akkor csak olyan intézkedéseket fognak hozni, amelyeknek rendelkeznek a fedezetével. A felsőbb szervek nem találnak majd ki újabb és újabb terheket. Az ilyen döntéseket a helyi közösségeknek kell hozniuk, mert ők ismerik a támogatandókat.
A 2000-ben kialakított lisszaboni stratégia – amely az EU-t a világ legversenyképesebb gazdasági térségévé kívánta tenni – és annak a félidős előrehaladását értékelő Kok-jelentés is azt hajtogatta, hogy a gazdasági célokat nem a jóléti állam feláldozásával kell elérni; meg kell őrizni a társadalmi kohéziót és szolidaritást. Ezek a szavak mindeddig üresen kongtak, a globális verseny kényszerítő hatására – és részben a lakosság elöregedése miatt is – a gyakorlatban elkezdődött a nyugat-európai jóléti államok fokozatos leépítése. A szociáldemokrata elképzelések valójában a „kevesebb jóléti állam” elvén alapulnak. Nos, Rüttgers tételei olyannak tűnnek, amelyek kitölthetik ezt az űrt. Megmutatják, hogyan lehet versenyképes a szociális piacgazdaság. Mindazonáltal amikor a Stern riporterei Rüttgerst fekete Lafontaine-nek nevezték, ő sem személye, sem pártja, sem politikája szempontjából nem tartotta megalapozottnak az összehasonlítást.
Szijjártó Péter
Peter Szijjarto: Hungary Supports Ceasefire, Hostage Agreement
