A szociális válság csapdájában

A kormányzati politikai erők nemcsak a rendszerváltozás valaha fontos erkölcsi fundamentumait rombolják, hanem egyre több kísérlet irányul a felemás piacgazdaság tönkretételére is. Nap nap után bebizonyosodik, hogy miután a hatalommal való visszaélés logikája érvényesül, központilag szervezik Magyarország erőforrásainak folyamatos kifosztását. Az is egyre világosabb és átláthatóbb, hogy a túlzott központosítás mindenekelőtt a makrogazdaságot fojtja meg, hiszen – a többi között az adóemelések nyomán – hiába csökkenne az államháztartási hiány, az áhított gazdasági versenyképesség szemernyit sem javul. A megdöbbentően alacsony foglalkoztatottság pedig szinte minden eddigi jóslatot alulmúl. Ugyanígy a közterhek igazságos elosztása is puszta ábránd.
De akárhogy nézzük is, a társadalmi igazságtalanságok mélyülése arra utal, hogy Magyarországon egyre kevesebben tudnak olyan szociális és morális szabályok között élni, amelyek betarthatók és mindenki által elfogadhatók. Mert akár kimondjuk, akár elhallgatjuk, olyan szociális csapdába kerültünk, amit – egy szűk rétegtől eltekintve – a társadalom többsége kénytelen elszenvedni. Miközben szembeötlő, hogy akadozik vagy igazából meg is szűnt mindenféle szociális aktivitás és szolidaritás. Ráadásul tartós demokratikus deficit körülményei között élünk. Vagyis hiába a társadalom demokratikus érzületű többsége, ha változatlanul eltűri az amúgy demokratikus jogintézmények meg-megújuló rombolását. Így érzékelhetően a szociális válság mindent áthat, aminek következtében több százezer háztartás szorul külső segítségre. S tagadhatatlan, hogy a hazai népesség jóval több mint kétharmada a korábbi tartalékaiból él, ugyanakkor joggal fél attól, hogy szociális helyzete még tovább romlik.
Korántsem véletlenszerű tehát, hogy például az ország társadalmi helyzetének jellemzésekor szignifikánsan a negatív vélemények kerülnek többségbe. Vagyis a megkérdezetteknek legalább a nyolcvan százaléka látja úgy, hogy az ország nem kerülheti el a teljes csődöt. A többi között a lakossági áldozatvállalás értelmének alapfeltétele lenne a korrupció visszaszorítása, de ennek még sincs számottevő érzékelhető jele. Sem az állami gazdálkodásban, sem más területen. Közben az állami korrupció szemmel láthatóan tovább erősödik, szövevényes útjai egyre láthatatlanabbak. Korrupció ide, korrupció oda: mindennél riasztóbb, hogy az amúgy is csökkenő középrétegek alsó harmada megállíthatatlanul zuhan a szegénységbe. Mert kétségtelenül a piacgazdaság már-már elkerülhetetlen velejárója az egyenlőtlenségek mélyülése, de nem olyan mértékben, amilyen mértékű jelenleg a lefelé záruló jövedelmi olló.
A középrétegek folyamatos lecsúszásának megakadályozása egyáltalán nem tekinthető szociálpolitikai kérdésnek, hiszen a jóléti támogatások költségei nem csupán újraelosztást jelentenek. S ha nem is kizárólag adórendszeri problémák merülnek fel, egy pillanatra sem feledkezhetünk meg a támogatások jelenlegi rendjéről. A különböző családtípusokhoz kapcsolt célzott támogatásokat ugyanis semmi más nem helyettesítheti. Másfelől tagadhatatlan, hogy bármiféle új jóléti rendszer elsődlegesen a fejlesztő, esélyteremtő állam víziójából indulhat ki. És míg az állam csak szóban takarékos, valójában azon sem csodálkozhatunk, hogy a költségvetési szervek például több mint százmilliárd forinttal költöttek többet, mint tavaly. Vagyis az idén még a tavalyi választási költekezésüket is felülmúlták. Míg az adók folyamatosan folynak az államkasszába, addig a kiadások oldalán az évek óta ígérgetett takarékosság jelei nem láthatók. A határtalan költekezés aligha lassul le, aminek következtében egyre távolabb kerülünk a koherens társadalom- és gazdaságpolitika kialakításának a lehetőségétől is.
Minden eddiginél nyilvánvalóbb, hogy hazánk a szociális válság mélyülése miatt csírájában sem hordozza az esélyt, hogy valódi nemzetgazdaság legyen, hanem – mint látható – legfeljebb a multinacionális szektor által minden ízében meghatározott gazdaság. Mert a hazánkba települt multinacionális tőke – lényegét tekintve – döntően külföldi szereplők bevonására irányul. Miközben az uniós források elosztása szinte követhetetlen, az esélykiegyenlítés elve hiába merül fel. Mindennek következménye, hogy a pótlólagos források elosztásának gyakorlata sem szolgálja a gazdasági hatékonyságot. Az is kétségbeejtő, hogy a kormányzat nem csupán a kényszerű gazdaságpolitikai magyarázkodásokban, hanem a minden tekintetben követhetetlen reformretorikában is fulladozik. Már nem pusztán a választói affinitás látványos csökkenéséről van szó, hanem ezzel egyidejűleg az ámító illúziók szétporladásáról is. Ugyanakkor az állampolgárok nagy többségében egyszerre tapintható az igazságtalanságok elutasítása és a bénító tehetetlenség érzete. Ám ennek ellenére sem hihetünk a valamiféle manicheus világképben (amely végletesen jókra és rosszakra osztja az embereket), a társadalmi valóság ugyanis mást mutat. Ma divatos szóhasználattal élve: két egymást kizáró valóságkonstrukció érvényesül, amelyek közül csak az tekinthető igaznak, amely a szociális válság folyamatos meghaladására törekszik.

A szerző szociológus, egyetemi oktató