A történelmi szövetség első lépése a népszavazás

Orbán Viktor október 23-i beszéde Budapesten, az Astoriánál

Mit akart ’56 októberében Nagy Imre?
Kiválni a szovjet függőségből, saját lábára állítani Magyarországot, hogy magára találjon, és ismét önnön életét élje.
Mit akart Maléter Pál?
A hazához hű hadsereget. Példát mutatni, melyik oldalon a helye a magyar katonának, hol kell állniuk a nemzet fegyveres erőinek.
Mit akart Mindszenty József?
Jogrendet, méltányosságot és igazságot. Tágasabb, az ég felé épülő Magyarországot.
Mit akart Pongrátz Gergely?
Bebizonyítani, hogy a felfegyverzett imperialista hódító végül alulmarad majd a nemzete függetlenségét védő szabadságharcos néppel szemben.
Mit akart Bibó István?
Megmutatni a világnak, tiltakozunk a kelet felől ormótlan csizmákkal és lánctalpakkal belénk taposó agresszió ellen, megmutatni a világnak, nem törődünk bele az ország újbóli leigázásába és gyarmatosításába.
Nagy, Maléter, Mindszenty, Pongrátz, Bibó ugyanazt akarták, és ugyanazért hoztak áldozatot. Szabad és független Magyarországot, hogy a magyarok végre felszabaduljanak az elnyomás és a hazugságok uralma alól.
Nem akarták, hogy hazájuk kolhozosított országgá korcsosuljon, amelyben nemcsak a földek, de az erkölcsök, az eszmények és a szokások is a kolhozosítás sorsára jutnak. Azt akarták, hogy a keleti helyett ismét a nyugati élet módjára rendezzük be Magyarországot.
Ugyanazt akarták, bár nem ugyanúgy. Mi, mai utódaik hajlamosak vagyunk a „nem ugyanúgyra” emlékezni, az „ugyanaz” helyett. Régi hibája ez a fajtánknak, felejtünk, ahol emlékezni kellene, és emlékezünk, ahol felejteni kellene.
Ne tegyük! Emlékezzünk a nemzet egységére, hősiességre, a bátorságra, a hűségre, az áldozatkészségre. Emlékezzünk saját hazánk nagyszerűségére. Emlékezzünk azokra az emberekre, akik elismerést, megbecsülést és dicsőséget szereztek a magyar népnek.
Olyan dicsőséget, amely nem enyészik el, amíg ember él a földön. Olyan dicsőséget, amely visszaadta a magyarok becsületét, amely új korszakot nyitott Európa történetében, és amely végzetesen megsebezte azt a keleti kolosszust, amely elnyelni készült a nyugati civilizációt.
Olyan dicsőséget, amely nemcsak a magyarok, de a szabadságszerető ember nagyszerűségének és legyőzhetetlenségének is himnusza.
Camus-t idézem: sohase fogadjátok el, hogy a szellem, a személy, a nemzet szabadságát kétségbe vonják, akárcsak átmenetileg, akár egy pillanatra is.
Csak azoknak a budapesti fiataloknak a leckéjét fogadjátok el, akik meghaltak a szabadságért. A magyar munkások és értelmiségiek nyomorúságuk láncai és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, amelyet ki kell érdemelnünk. A szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk.
Van, amikor a múlt segít megérteni a jelent, és van, amikor fordítva történik. A jelenből értjük meg jobban a múltat.
Most egy ilyen, különleges pillanatban ünnepeljük 1956. október 23-át. Az ünnep magaslatáról belátni az egész határt. Látni az utat, ahonnan érkeztünk, amit már magunk mögött tudunk. A magaslatról visszatekintve látni igazán, hogy 1956-ban egy Kelet elleni forradalmat vívtunk.
Az államalapítás óta Magyarország nyugati ország, amely saját jószántából sohasem akar többé a Kelet része lenni. Éppen azért jöttünk ide, mert ott már nem találtuk a helyünket.
Szerencsétlen és igazságtalan nagyhatalmi paktumok szorítottak ki minket a nyugati világból. Egy nyugati kultúrnemzet életére rátelepedett a Kelet uralma, amely megmételyezte és tönkretette országunkat. Nyugatos nép a keleti önkény hálójában. Ez a magyarok tragédiája, amelyet a XX. századi kommunizmus hozott a nyakunkra.
Kék cédulás választás, a szovjet felszabadítás hamis mítosza, a vas és acél országának lázas látomása, a munkásosztály hatalmáról és a Nyugat bukásáról táplált beteges propaganda.
A keleti politika nem tűri az önállóságot, nem tűri a függetlenséget, és nem tűri a szabadságot. Felszámolja az emberek független életét védő védvonalakat. Vagyontalanná tesz, elszegényít, kiszolgáltatottá vetkőztet, ha kell, megfélemlít. A hatalomtól függő élet láncába fűz.
Mióta a Kelet betette a lábát Magyarországra, a magunkfajta szabadságszerető magyarok mindig ugyanazt akarták; szabadulni sorvasztó öleléséből, és elzavarni hazai helytartóikat.
A keleti önkény világa helyett megalkotni a magunk szabad magyar világát, kiszakadni a hatalomtól függő élet láncolatából, visszaszerezni, újrateremteni az önálló és független polgári élet garanciáit; tisztességes munkát, tulajdont, szabad vállalkozást és védelmet nyújtó jogrendet. Mindig is ez volt a kívánságunk.
Nyugati demokráciát akartunk, amely a keresztény kultúrára, a szabadság, egyenlőség és testvériség eszméjére épül. Mindig is harcoltunk az áldemokrácia ellen, ahol az élet rendjét az emberek helyett a hatalom szabja meg, a hatalom önkénye működteti, ha érdekei úgy kívánják, hazugsággal, csalással, maffiapolitikával, ha kell, erőszakkal is.
Megszokhattuk már, lombhulláskor, eltiport szabadságharcainkra egymagunk emlékezünk. Aki győzelmét ünnepelhetné, az már nincs sehol. S valóban, hol van a mohácsi és világosi síkon, vagy a budapesti utcán fölülkerekedni látszó ottomán, Habsburg vagy szovjet birodalom?
A szovjetek birodalma is a múlté. Eltűnt, de nem enyészett el nyomtalanul. Helyén ma egy életerős, újratatarozott keleti hatalom emelkedik fel. Izmosodik, terjeszkedik, újraéleszti és pártfogolja egykori híveit, Ukrajnától Közép-Európán át a Balkánig.
A világ lassan ráébred, hogy a történelmi kihívást nem a kommunizmus előtti veszélyes eszmék újjáéledése jelenti, mert azok gyökerei alól a történelmi változások már kimosták a talajt. A nyugati világ számára a történelmi kihívást a keleti új rend gyarapodó erői jelentik, melynek leheletét, jelenlétét, kisugárzását már a bőrünkön érezhetjük.
Nézzünk hát szét az ünnep magaslatáról a mai magyar életen!
Hazugságok ipari méretű termelése, a hatalom eloldása az ellenőrzés pányvájáról, sutba hajított felelősség, intézményesített korrupció, maffiamódszerek.
Demokrácia nélküli többpártrendszer, szociális válság, tömeges elszegényedés, munkanélküliség, eladósodás, kiszolgáltatott magyar gazdaság. Dobra vert ország.
A független, szabad élet elfojtása, amerre csak nézünk. Adókkal megfojtott kisvállalkozások, sorsukból kilábalni képtelen, máról holnapra élő, kiszolgáltatott kisemberek, tíz körmével hiába kapaszkodó, süllyedő polgárság.
Nincstelenné, kiszolgáltatottá tett emberek, akik nem mernek fölszólalni és kiállni az igazukért, mert a hatalomtól függ a másnapi megélhetésük. Hiába a NATO- és uniós tagság, ez nem a Nyugat és nem a XXI. század. Ez a keleti élet és a múlt század, amit húsz év óta próbálunk magunk mögött hagyni, de újra és újra elér, körülfon és visszahúz bennünket.
Aki nem fél semmitől, nem szeret semmit. Nekünk azonban van mit féltenünk, mert szeretjük a családunkat, az országunkat, a hazánkat. A szeretetből azonban nemcsak féltés, de erő és bátorság is fakad.
Azért gyülekeztünk össze ma éppen ezen a helyen, hogy megmutassuk egymásnak, a hatalomnak, hogy megmutassuk minden magyar embernek, hogy bennünket nem lehet megfélemlíteni.
2006. október 23-án békés, törvénytisztelő polgárok emberi méltóságát taposták sárba maszkjaik mögé rejtőzött verőlegények. Mögöttük a megrendelő hatalom jól kivehető sziluettje.
Az elkövetők, a verőlegények, közvetlen parancsnokaik, a rendőri vezetés, az őket biztató politikusok máig azt hiszik, elkerülhetik a felelősségre vonást. De tévednek. Mi nem nyugszunk addig, amíg minden egyes elkövetőt, felbujtóikat és az értelmi szerzőket fel nem derítettük és felelősségre nem vontuk.
Ahol valaki azért élvez védelmet, azért nem vonható felelősségre tetteiért, mert a hatalom berkein belül van, ott kiszolgáltatják az embereket a gátlástalanságnak és az erőszaknak, és ezt mi visszautasítjuk.
Mi kiállunk az áldozatok, az emberi méltóságukban megsértett polgártársaink mellett. Ránk számíthatnak. Nem nyugszunk, amíg mindenki meg nem kapta a neki járó erkölcsi, jogi és anyagi elégtételt.
Tisztelet és köszönet azoknak, akik kitartottak az áldozatok mellett. Megemeljük kalapunkat a börtönöket járó nők, a bebörtönzötteket segítő asszonyok, a civil jogászok, a névtelenül és önzetlenül segítő emberek százai előtt. Köszönet és tisztelet.
A magyar ember nem szeret asztalt borogatni. Mi, magyarok, nem egykönnyen veszítjük el a fejünket. Meg tudjuk várni, amíg betelik a pohár. Hát most betelt. Magyarországon évek óta semmi más nem jött létre, mint válságok, szenvedés és elkeseredés.
Hiába mondtuk el időben, őszintén és egyenesen, mi következik, ha elmarad a kormányváltás, mi következik, ha a magyarok lépre mennek, és beleszédülnek a szervezett hazugsághadjárat csapdájába.
Most az egész ország együtt sodródik a szociális válság örvényébe. A válság nem válogat pártállás szerint az emberek között. Nincs baloldali vagy jobboldali tandíj és vizitdíj, és nincs jobb- és baloldali munkanélküliség sem.
Akik lépre mentek, ma már tudják, ugyanazt kapták szavazatuk jutalmául, mint az ország másik fele büntetésből; súlyosbodó gondokat, növekvő terheket, apadó nyugdíjat és égbe szökő árakat. Együtt visz bennünket a víz, csak együtt juthatunk ki a partra, és csak együtt vethetjük meg újra szilárdan a lábunkat.
Bennünket, Magyarország, sőt Közép-Európa legnagyobb politikai közösségét kötelez a milliónyi ember összeadódó ereje. Az erő felelős cselekvésre kötelez. Nem azért gyülekezünk öszsze újra és újra, hogy együtt ostorozzuk a sötétséget, hanem hogy világot gyújtsunk, amely irányt mutat a kiutat kereső magyaroknak, vagyis cselekedni kell.
Azt javaslom, hogy a leszakadók, az egyre nehezülő sorsú kisemberek kössenek történelmi szövetséget a polgársággal, akiket lesüllyedéssel fenyeget a mai politika.
Meggyőződésem, hogy csak ez a történelmi szövetség lesz képes kivezetni Magyarországot a szociális válságból, csak ez képes visszaadni a jövőbe vetett reményt és a munka, az erőfeszítés értelmébe vetett hitet.
Azt javaslom, hogy a történelmi szövetség tegyen hitet a népuralom, vagyis a demokrácia helyreállítása mellett, tegyen hitet az országot kifosztók felelősségre vonása mellett, és tegyen hitet az erőszakmentesség mellett.
Igen, tegyünk hitet az erőszakmentesség mellett, mert nekünk ma józan megoldásra van szükségünk, amely méltó hozzánk. Az erőszakot el kell vetni, mert az erőszak csak megsokszorozza az erőszakot.
Az országot aláásó hazudozás, csalás, hamisítás, korrupció, vagyis a gonoszság már lelepleződött. Ezért újabb hazugság, csalás, korrupció többé már nem növelheti az erejét.
Oda jutottak a dolgok, hogy a gonoszságot már csak az erőszak táplálja. Ezért aki erőszakhoz nyúl, az ő erejét növeli, akarva-akaratlanul is az ő szolgájává válik. Ezért annak érdekében, hogy megvonjuk a támogatást a gonosztól, teljes mértékben tartózkodnunk kell az erőszaktól is.
A történelmi szövetség első lépése a népszavazás. Az első lépés, amelyet továbbiaknak kell követniük majd. Minden út, a leghosszabb is az első lépéssel kezdődik, ezért az első lépés megtétele a legfontosabb. Ezért harcoltunk olyan elszántan a népszavazás jogért.
Az elmúlt egy évben a népszavazás olyan vonatnak látszott, amelyik minden állomáson és megállóhelyen megáll. Sőt, mintha nem hagyott volna ki egyetlen feltételes megállót sem.
Így volt. Most mégis itt vagyunk, hiába próbálták még a síneket is felszedni. A vonatunk itt áll a célállomás előtt. A célállomás előtt áll, mert Önök fantasztikus eredményt értek el. Több mint háromszázezer aláírás, példátlan siker a magyar demokrácia történetében. Engedjék meg, hogy kifejezzem elismerésemet.
És még nincs vége, mert a munkát folytatni fogjuk. Mindenkihez el fogunk jutni, hogy mindenkivel megértethessük, most mindannyiunk jövőjéről van szó. Most a mindennapi életünk legfontosabb kérdései forognak kockán.
Az egész világ új korszakba lép. A jövőben minden nemzetnek annyi esélye lesz a felemelkedésre, amennyire kiműveltek és életerősek a polgárai. Ez a tét.
Most arról van szó, hogy a kisemberek gyerekeit akarják kirekeszteni a felemelkedés lehetőségéből. Azt akarják elvenni, hogy minden gyerek legalább egy kicsivel többre vihesse a szüleinél.
Most az a kérdés, csak a milliárdos klikk gyerekei előtt tárul szélesre az élet kapuja, vagy a legkisebb faluból is ki lehet jutni a napra, sőt fel lehet kapaszkodni a csúcsra. Most összetartásra, szolidáris fejlődésre volna szükség, ehelyett a társadalmi különbségek olyan ütemben nőnek, mint korábban sose.
Most az egészségünk, a műveltségünk, az iskolázottságunk, vagyis a magyarok emberi minősége a tét. Ezeket a sorsformáló döntéseket nem adhatjuk ki a kezünkből. Egyetlen kormány sem dönthet helyettünk, nem dönthet a mi felhatalmazásunk nélkül.
A következő húsz-harminc évünk dől el most. Szociális válság, elmorzsolódó egészség, ritkuló műveltség, hanyatló tudás, vándorbotot fogó fiatalok, a nemzetek sorában sereghajtó, gyenge Magyarország.
Vagy életerő, önbizalom, felívelő fiatalság, jellem és műveltség, tehetségeit, munkás kezeit megtartó, erős Magyarország.
Tudjuk, mindig lesznek türelmetlenek. Türelmetlenek, akik a józanságot gyengeségnek tartják. Olyanok is, akik a higgadtságot gyávaságnak bélyegzik, és a tervszerűséget tehetetlenségnek. De mi tudjuk, hogy a józan, higgadt, tervszerű munka elhozza a megoldást.
Vannak, akik félelmükben hátralépnek, amikor előre kellene. S mindig vannak kicsiny hitűek is, akik a lehetségest elégtelennek, az elégségest pedig lehetetlennek tartják. Ők az örök önfelmentők. Szerintük egy népszavazás a lényegen nem változtat.
Pedig emlékezhetnének, a rendszerváltás előtt is egy népszavazás tárta szélesre a kapukat.
Igenis, a polgárok és a plebejusok közötti történelmi szövetség is megváltoztathatja a magyarok ma még borúsnak ígérkező jövőjét. A népszavazás olyan történelmi egységet kovácsolhat, amelyre 1956 óta nem volt példa. Olyan egységet szülhet, amelyre majd két évtizede hiába várnak a magyarok.
Olyan történelmi egységet, amely véget vet az ámokfutásnak, amely gátat vet a gátlástalanságnak, s amely elvezethet a rendszerváltáskor elmaradt felemelő megtisztuláshoz is. Csak hinni kell benne. Teljes szívvel. Nem beletörődni, nem feladni soha.
Mindez, amivel közösen szembenéztünk és megküzdöttünk az elmúlt húsz évben, bármilyen fáradtnak, kifosztottnak és becsapottnak is érezzük most hazánkat, valójában felkészített bennünket az előttünk magasodó feladatra.
Én hiszem, hogy az élet nagyszerű dolgokat tartogat a magyarok számára. Csak azt a hitet nem szabad feladnunk, csak azt kell hangosan és közösen kimondanunk, hogy mi, magyarok nem azért jöttünk a világra, hogy elszenvedjük az életet, hanem hogy értelmet adjunk neki.
Ezt üzenik odaátról 1956 mártírjai.
Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!