Kényszertorna az iskolákban

Nemrég elmarasztaltak egy kollégiumi tanárt, mert az éjszaka randalírozó diákokat tornára kényszerítette. A jóérzésű, értékrendet igénylő hallgató, olvasó talán együtt érez a nevelővel. Az iskolák életét, a tanárok kínlódását azonban kevesen, szinte csak az érintettek ismerik. E témáról pedig írnunk, beszélnünk kellene, hiszen társadalmunk következő generációjáról van szó.
A fenti esetet nem szeretném elemezni, csupán a tanulók neveltségi szintjét, a szülői hátteret, a tanárok rendkívül korlátozott lehetőségeit kívánom bemutatni. A vázolt kép sajnos általános, ez alól talán az egyházi oktatási intézmények és néhány elit iskola kivétel.
Felbolydult, értékrendet vesztett világban élünk, ezt természetesen a helyét kereső ifjúság is érzékeli. A tanulók közel fele csonka családban nő fel, de a teljes családok esetében sem mindig kedvező az otthoni légkör. A gyakran tárgyalt családon belüli erőszak legártatlanabb szenvedő alanya a gyermek, aki naponta fül- és szemtanúja a veszekedésnek. Alkalmazkodnia kell esetleg a családba érkező nevelőszülőhöz, annak új elvárásaihoz. A hosszúra nyúlt munkaidő után a szülő fáradtan, kimerülten ér haza, jó esetben a televízió előtt ücsörgő – de legalább nem csavargó – gyermeke és a háztartás várja. A nevelés gyakran minimálisra, a „Mi volt ma az iskolában?” felületes, választ is alig váró kérdésre korlátozódik. A gyermekkorában kapott értéknek, kultúrának a töredékét adja tovább; energiája – alsóbb társadalmi rétegek esetén –, igénye, műveltsége révén nem képes többre. A nevelést az iskolától várja, hiába. Gyermekének azonban igyekszik mindent előteremteni. Drága, márkás ruhákat, mobiltelefont vásárol, nehogy szégyenkeznie kelljen az iskolában. A gondosan, szeretettel becsomagolt tízórai helyett pénzt tesz az asztalra, ami az egészségtelen ételeket kínáló gyorsbüfékben köt ki.
Az oktatási intézmények, a tanárok képtelenek felvállalni a diákok nevelését. A nagy, olykor felesleges tananyag kötött, a heti egy osztályfőnöki óra nem elegendő az otthoni „nem érek rá, fáradt vagyok”, illetve a teljes közöny ellensúlyozására. A szeptemberben megemelt kötelező óraszámon, a felkészülésen kívül rengeteg az adminisztráció: napló vezetése, osztályzatok ellenőrzése, tantárgyi figyelmeztetők beírása, a „Mit csináltam az elmúlt két hónapban?” táblázat számszerű kitöltése. Az adminisztráció tehát sok, a pedagógus kezében lévő nevelési eszköz viszont kevés. A fegyelmezetlen nebuló tettét feltüntetheti a magatartásfüzetben – csekély vagy semmilyen következménnyel. Adhat intőt, amelyen otthon a szülő gyermekével együtt kacarászik, ha egyáltalán kezébe kerül az ellenőrző könyv. Hatásosabb módszert aligha választhat, hiszen a szülő felkeresi az igazgatót, s a várható további elbocsátások idején ez nem túl kedvező a tanárra nézve. A határozottabb, esetleg befolyásosabb szülő a fenntartóhoz vagy egyenesen az ombudsmanhoz fordulhat, ennek vonzatára jobb nem is gondolni. Sok pedagógus tehát tűr, és mélyen hallgat. Olykor azt sem bánja, ha a diák eszik, alszik, szöveges üzenetet küld, bulvárlapot olvas, zenét hallgat, csak csendben legyen, s ne zavarja a néhány érdeklődőt, még tanulni vágyót. A váratlan látogatót bizony ilyen kép is fogadhatja az órán. Tanulni ugyanis nem divat manapság, legfeljebb a számonkérés előtt. A szóbeli feleletek szinte eltűntek, nincs rá idő; a dolgozatíráshoz pedig a legváltozatosabb puskázási módszereket tudják kieszelni, igénybe véve olykor a korszerű technikát is.
A boldog szülők szívesen emlegetik csemetéik kedves mondatait. Tanár ismerőseimtől összegyűjtöttem egy csokorra valót, bár egyik-másik csöppet sem kedves: „Tanárnő, béküljünk ki, jó? A tanárnő miért akar ilyen tisztességesnek látszani? Ez szemétség!” Elhangzanak a tanítási órákon nyomdafestéket nem tűrő szavak, kifejezések is. Néhány oly váratlanul érkezik, s oly durva, hogy szegény pedagógus csak a fejét kapkodja vagy pironkodik. Szégyenkezhet az érettségi vizsgán is, ha a rávezetés után sem érkezik válasz, ha több száz évet téved a diák, ha alapvető fogalmakkal nincs tisztában. Az ismeretek hiányát néhány év óta már a felsőoktatásban is érzik, gyakran nincs mire építeni.
Tanítani pedig nagyon szép hivatás – tegyük hozzá sietve: lenne, lehetne. Végigkísérni egy tanuló tudásának, ismereteinek bővülését, személyiségének fejlődését, erkölcsi nemesedését. A tanítvánnyal együtt örülni a szép eredményeknek, versenyeken elért helyezéseknek. Mindez csak álom marad, ha nem változik sürgősen a helyzet, ha nem tesznek lépéseket az illetékesek. Intézkedések ugyan vannak, csak épp ellenkező előjellel: óraszámok emelése, terhelés növelése, iskolabezárások, intézmény-összevonások az egykori, megszokott kapcsolatok felbomlásával. Képzeletben sétáljunk végig a szünetben egy iskola folyosóján! Többnyire festett, műkörmös lányokat láthatunk, a top és a csípőnadrág közti területet piercing ékesíti. Nem hiányzik az orr- és a szemöldökkarika sem. Teljes hangzavar, még a lányok szájából is trágár szavakat hallhatunk, mindkét nem képviselői agresszívak egymással, a szerelmespárok alig zavartatják magukat. A mellékhelyiségekből dől a dohányfüst, az ügyeletes tanár oda mégsem nyithat be. Ez sajnos nem csak a képzelet, ez a „való világ”. A jóérzésű, műveltebb látogató pedig nosztalgiával gondol vissza a békebeli korszak egyenruhát viselő, fegyelmezett, a folyosón csendben sétáló diákjaira vagy akár még a saját iskoláséveire is – és menekül. A sokat szidott pedagógus viszont itt tölt el napi 8-10 órát. (És örül, hogy egyáltalán még eltöltheti, elszenvedheti, hogy még van állása.)
A két – már-már ellenfélnek tekinthető – közeg után nézzük meg, hogyan kezeli a társadalom és az azt tükröző média az ifjúság nevelésének kérdését. Kora délután is talál a nebuló az életkorának nem megfelelő tévéműsort, ellenőrizetlenül nézheti a kölcsönzött DVD-filmeket, a moziban sem kérik mindig a személyi igazolványt. Tetszés szerint vásárolhat újságot, s ritkán kerül le az állványról ismeretterjesztő, tudományos folyóirat. A televízióban csengőhangot reklámoznak a következő kísérőszöveggel: Töltsd le, bosszantsd vele öreg tanárodat! Egy többórás ifjúsági műsorban néhány évvel ezelőtt az érettségi vizsgák időszakában a puskázás volt a téma. A telefon állandóan foglalt volt, így nem tehettem fel kérdésemet: A tudás megszerzése, a műveltség iránti igény hol marad?
Ha az oktatás helyzetével foglalkoznak, elsősorban az iskolák bezárása, a felsőoktatás átalakítása kerül terítékre. Nyilvánosságra hoznak véleményeket, ellenvéleményeket, de szinte csak e témákban. Az iskolában uralkodó állapotokról hallgatnak, illetve felkapnak, alaposan elemeznek, botrányszintre emelnek egy-egy esetet: a tanár éjjeli tornára kényszerítette a tanulókat, az egyházi egyetem kizárta a meleg diákot stb.
Nemeskürty István egyik könyvének címe: Mi történt velünk? Fogalmazzuk át e kérdést: mi történik velünk; mi történik velük – az ifjúsággal –; mi lesz így velünk – a társadalommal, a következő generációval?

A szerző pedagógus