Zapatero négy évvel ezelőtti győzelme éjszakáján bejelentette, hogy visszavonja a neoliberális politikát alkalmazó néppárti elődje, José María Aznar által Irakba vezényelt spanyol csapatokat, és ezzel megrendítette az Egyesült Államok oldalán felsorakozott nemzetközi koalíciót. Az akkor győztes és a kisebbségi kormányzás mellett döntő Zapaterónak saját hívei sem jósoltak túl nagy jövőt, olyan viharos bel- és külpolitikai helyzetben vette át a kormányzást. Először ki kellett vizsgálnia a madridi pályaudvari merényletek hátterét, amit el is ért, de a Spanyol Néppárt politikai karanténba zárásával. Aztán megtette az első előkészületeket, hogy házasodhassanak az egyneműek: ez főleg a kétmilliósra becsült szavazótábor miatt kellett, ha mégis előre hozott választásokra lett volna szükség.
Aztán a nacionalista pártoknak tett ígéretéhez híven belekezdett az autonómiabővítésekbe a néppárt és az egységes Spanyolországban gondolkodó szocialista tábor pragmatikus részének nem kis rémületére, de a katalán kereszténydemokratákkal kötött ügyes paktum révén sikerült megakadályoznia a baloldali nacionalisták tervezett elszakadási kísérletét. Az autonómiabővítő folyamatot elindító baszkok jártak a legrosszabbul, mert pont ők nem tudták elkezdeni a tárgyalásokat a bővítésről. A baloldali szövetségesek is megkapták azt, amit kértek: a vallástalanítás szellemében tovább csökkentette az egyház szerepét az oktatásban. Sikereit Zapatero a kisebb baloldali és nacionalista pártok támogatásával érte el, a néppártot tehetetlenségre kárhoztatva.
Orbán Viktor: A héten két megdöbbentő hír is napvilágot látott