Péntek este indulunk útnak, szigorúan vett útiterv nélkül. Csak annyi biztos, hogy Kalotaszeg nem hagyható ki a sebtében elhatározott erdélyi kirándulásból. Némi tanakodás után nem a nagy forgalmú Biharkeresztes átkelőt választjuk, hanem a reggel hattól este tízig nyitva tartó létavértesit. Nem bánjuk meg, messze-távol egyetlen autó sincs, fél perc alatt Romániában vagyunk, s csöndesen megállapítjuk, a globalizációnak tett – szerintünk eléggé el nem ítélhető – szolgálatai mellett nyilvánvaló előnye is van a személyek szabad mozgását lehetővé tevő Európai Uniónak. Székelyhíd érintésével a legrövidebb utat választjuk Zilah felé – ahol ma éjjel reményeink szerint szállásunk lészen – így érintjük Szilágysomlyót is. Éppen falunap van az Ér melletti ősparkból kialakított gyönyörű téren. Igazi transsylvaniai hangulat fogad, népviseletbe öltözött fiatalok színes kavalkádja ropja, sül a mics és lacipecsenye, jókedvű emberek iddogálnak, beszélgetnek mindenütt. Itt is ott is románul folyik a szó, így kissé bizonytalanok vagyunk: vajon mire jutunk az édesanyánk szájából tanult magyarral, no meg a felnőttként úgy-ahogy elsajátított angollal. Nem kell az idegen nyelvvel kínlódni, a pultos kislány széles mosollyal válaszol anyanyelvünkön, s mindjárt abban is segít, hol kaphatunk ötven lejért – mintegy négyezer forintért – szállást két főre. Makacsok vagyunk, nem kell a szilágysomlyói vendéglátás, megyünk tovább az induláskor kiötlött úti cél, Zilah felé. Itt azonban csalódnunk kell, nem találunk olcsó szállást, kénytelenek vagyunk a város latin nevét viselő szállodában éjszakázni 170 lejért.
Napos reggelre virradunk, s némi pénzváltás, majd telefonunk ijedt keresgélése után – amiről kiderül, hogy a derék pénzváltó bankján sikerült felejtenünk – délnek, Bánffyhunyadnak fordulunk. Tanulva a zilahi példából, lemondunk a nagyváros nyújtotta kényelem élvezetéről, meg sem állunk a Bánffyak egykori fészkétől alig pár kilométerre fekvő Kalotaszentkirályig. Sebtiben megcsodáljuk, a szász beütéseket is mutató népi építészet remekeiként elénk sorakozó házakat, majd indulunk tovább Magyargyerőmonostorra, a szelíd lankájú hegyek között megbúvó színmagyar faluba. Utunk átvezet Magyarvalkón, a legszebb Árpád-kori templommal büszkélkedő kalotaszegi falucskán. Itt templom csak szép van, és még szebb: többtucatnyit nézhet meg az ember ezekből a csodálatos középkori remekekből a kalotaszegi falvakban.
A magyarvalkói isten háza a falu legmagasabb pontjára épült a XIII. században. Több száz éves sírok között bükkfák árnyékában kapaszkodunk fel hozzá, mígnem, elénk bukkan hófehér falával, négy fióktornyos zsindely fedte csúcsaival. A templomot meglátva az idegen megérti, az építés helyének megválasztásával, az épület arányainak páratlan tökéletességével az egykori építők tanúságot tettek az ember ősi és megingathatatlan hite mellett. A templombelső mennyezeti kazettáinak, szószéket borító szőtteseinek, XVII. századi faragványainak megcsodálása után fájó szívvel szakadunk el a csodálatos atmoszférájú épülettől.
Magyarvalkóról csak egy ugrás Magyargyerőmonostor, ahol persze, megint csak gyönyörű Árpád-kori templom fogadja a látogatót. Környezete ugyan nem annyira festői, mint a magyarvalkói templomé, ám van valamije, amije a szomszédjának nincsen. Nyugati homlokzatán foglal helyet egy 1936-os renováláskor előkerült dombormű, egy tollas hasú szárnyas leány alak, ami két kígyót szoptat, s amit a helyi hagyomány Madárleányként emleget. A Kárpát-medencében egyedülálló allegorikus szoborról egy helybéli idős asszony azt mondja, nem más, mint Krisztus urunk megjelenítése fiait vérrel tápláló pelikán képében. A Madárleány témáját könyvben feldolgozó Sisa Béla viszont – feltételezve, hogy esetleg az ősi magyar természetvallás táltos hagyományai is fellelhetők a szoborban – úgy véli, a magyargyerőmonostori Madárleány valószínűleg nem más, mint Luxuria, a bujaság középkori allegorikus alakja.
A Madárleány tiszteletére rendezett – Szabó Anna gyergyói származású mesemondó fergeteges előadásával és a helybéli fiatalok autentikus kalotaszegi táncaival is fűszerezett falunap, meg a Hover tiszteletes úr felesége közbenjárásával szerzett szálláson eltöltött üdítő éjszaka után – Torockó felé vesszük utunkat. Ott Balogh Szabolcs helybéli kocsmáros és történész fantáziáját izgatjuk fel kalotaszegi szoborélményünkkel, ami nyomán azt halljuk, hogy a Madárleány nem lehet más, mint Holdanyácska, aki a kapuőrző sárkánygyíkokat szoptatja.
Torockói terveink legfontosabbika, hogy Sólyom László nyomában is haladva megmásszuk a Székelykőt, egy váratlan derékfájás miatt meghiúsul. Igen sajnáljuk, hiszen ismerjük a hagyományt, miszerint az ember nem találhatja meg életcélját anélkül, hogy legalább egyszer tiszteletét ne tegye a települést a tatároktól megvédő egykori Székelyvár meredek szirtjein. A veszteségért a Tordai hasadékkal kárpótoljuk magunkat, majd az Aranyos völgye következik, hogy szűkre szabott időnkből jusson még némi vadregényes barangolásra is a gyalui havasokban. Mielőtt Tordát elhagynánk, leszállunk a szalinai sóbányába, beszívjuk gyógyító levegőjét, majd indulunk hazafelé. Cseppet megállunk Szolcsvánál, átmegyünk a függőhídon, s mintegy három kilométeres kényelmes gyalogtúrával felkapaszkodjunk a Búvópatakhoz, útba ejtve Románia egyik legszebb XVIII. századi ortodox templomát a barlang lábánál. Fehérmezőn már csak egy rövid séta az Aranyos partján, és adieu, Erdély. Most igen sovány vigasz számunkra, hogy reményeink szerint hamarosan visszajövünk…
origo.hu
Üzentek Magyar Péternek: A gyermeknevelés és a gyermekvédelem nem politikai show-műsor
