A fagyöngy szépsége

Minden idők legnépesebb magyar olimpiai úszócsapata veszi az irányt a napokban Peking felé. Az érmek tekintetében az úszóremények ugyan szerényebbek, mint Athénban vagy Sydneyben voltak, ugyanakkor tény, hogy ennyien megúszták a kvalifikációs szintet – s ha megúszták, ott a helyük a kínai fővárosban. Ezzel párhuzamosan felröppent egy másik hír, miszerint potenciális sikerre vannak ítélve a magyar sportvezetők: állítólag jó néhány olimpiai sportág nemzetközi tisztújításában érdekeltek lehetünk. Jómagam ugyan többre tartom a vízben, a parketten, a salakon meg a zöld gyepen aratott győzelmeket a fehér asztal melletti diadaloknál, meghajtom azonban a fejem ama érvelés előtt, hogy magyar sportdiplomatákkal könnyebb a versenyzés, mint nélkülük: igen sok múlik a különféle sorsolásokon, besorolásokon, versenykiírásokon, zsűrizéseken, bíráskodásokon, rendezői jogosultságokon.
Aki a két sporthírt személyében összeköti, az nem más, mint Gyárfás Tamás, aki nem csupán honi médiamágnás, de az úszószövetség kirobbanthatatlan elnöke is. Nem kétséges, hogy az utóbbi negyedszázad egyik legtehetségesebb menedzseréről van szó, aki nemcsak a médiacsinálásról, hanem a sportszervezésről való elképzeléseinket is alaposan kiforgatta sarkaiból. Ez a rámenősség, ez a fanatizmus olykor kézzelfogható sikerekhez vezet, mint a sok nehézség árán mégiscsak lebonyolított margitszigeti úszóviadal (az áldozatul esett ősfákra már csak néhány konok környezetvédő emlékszik); néha meg olyan orbitális fiaskókhoz, mint a horvátokkal közös foci Eb-pályázat, vagy mint a Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke ellen szervezett körmönfont, ám sikertelen puccskísérlet. Miközben egy pillanatig sincs okom kételkedni afelől, hogy a határtalan gyárfási becsvágy újabb és újabb vadászterületek, hatalmi pozíciók és társadalmi méltóságok felé ácsingózik, nem elégedve meg a leggazdagabb magyarok százas toplistáján való szerepléssel; megnyugtató a tudat, hogy puszta akarattal azért mégsem lehet mindent elérni a gyurcsányi Ma-
gyarországon sem. Az az ember, akit Fenyő János sem tudott megállítani a médiabizniszben, a sikertelen MOB-ostromtól eltekintve idehaza mindent megkapott, amiért kinyújtotta a kezét – az igazi leckéket a nemzetközi porondon kellett elszenvednie. Igaz, ezeket meg sikerült rögvest a nemzet kudarcaiként beállítani, ami ellen amúgy szavunk sem lehet, ha például kiemelkedő nemzetközi teljesítményeket minden további nélkül hajlamosak vagyunk a nemzeti büszkeség jegyében részben magunknak is tulajdonítani. Gyárfásnak immár a nemzetközi siker az igazi kihívás. Még azt is feltételezni tudom róla, hogy megfordult a fejében: ha nem sikerült a MOB-ot megszállnia, hátha könnyebben megy ez némi kerülővel magával a NOB-bal. Mivel pedig a nemzeti büszkeség jegyében minden honfitársunk nemzetközi sikerének örvendezek, ez esetben szívből fogok tapsolni Gyárfás Tamásnak is. Nem ő lenne az egyedüli, aki sportújságíróból avanzsált vezető globális sportvezetői pozíciókba, hirtelen csak Gyulai István vagy Szepesi György jut az eszembe.
Miközben azonban egyre feljebb szárnyal a képzelet, mi nem emelkedhetünk azért el a pekingi ötkarikás géppel együtt a magyar rögvalóságtól. Mert mi történt a minap a kopott hazai pályán? Újabb két évre meghosszabbította a köztévé kuratóriumi elnöksége a Nap-kelte gebines szerződését. Gyárfás Tamásnak nemcsak a menedzseri zsenialitásához, de az időérzékéhez sem fér semmi kétség: akkor sikerült keresztülvernie a valószínűtlen döntést, amikor a közvélemény már mindinkább az olimpiai készülődés lázában ég. Amikor meg visszatérnek, esetleg egy úszóarannyal is a hátizsákban, ugyan kit is érdekel már egy ilyen marginális üzletecske? Minden kukacoskodás rozsdafoltnak tetszene a fényes medálián.
A maga szemszögéből Gyárfás nyilván azt cselekedte, amit cselekednie kell. Neki nyilvánvalóan elemi szüksége a belpolitikai hatalmi centrumban maradnia: másként milliárdjai meddő milliárdok volnának, nemzetközi ambíciói elé pedig akár kényelmetlen belföldi akadályok is gördülhetnének. Gondoljunk csak bele: Széles Gábor mennyit költ más gazdasági területeken megszerzett magánvagyonából, hogy médiamágnás, ennélfogva politikai véleményalakító tényező legyen. Gyárfás ellenben „ajándékba” kapta ezt az informális hatalmat a rendszerváltozás zavaros éveiben, hogy aztán befolyását más területekre terjessze ki, az ingatlanbiznisztől egészen a sportipar világáig. Ez az informális hatalom a mindenkori végrehajtó hatalommal való közvetlen kapcsolat lehetőségét kínálja, anélkül, hogy formális függelmi viszony alakulna ki az egymást váltó politikai vezetőkkel. Mindegyik elé ki lehet menni, mindegyiket vissza lehet kísérni a hivatali
autóhoz, s útközben szót is lehet velük ejteni exkluzív módon erről-arról. Gyárfás sokáig az egyetlen volt, aki tulajdonosként, kvázi egyenlő félként tárgyalhatott a hatalmi ágak képviselőivel – a közmédiumok elnökeinek látszólagos függetlenségük ellenére nemcsak a behatárolt idejű mandátum, hanem a rövidpányvás finanszírozás is megkötötte és megköti a kezüket; a nagy országos kereskedelmi médiumok vezetői meg voltaképpen nemzetközi médiabirodalmak bábjai, afféle provin-ciális helytartók. Gyárfás azonban hús-vér tényező a szakadatlan közéleti játszmában, megfogható a politikusok számára: olyasvalaki, aki volt, van, és – úgy tűnik – egy jó darabig még lesz is.
Nem is volna ezzel semmi baj: a tehetség mindig kivájja magának a medret. Csakhogy ez a medervájás nem saját erőből, saját költségen, saját eszközökkel zajlik, mint például az említett Széles Gábor esetében. Gyárfás mögött a háttérben mindig ott volt – némi pauzától, ATV-re való száműzetéstől eltekintve – a Magyar Televízió, amely (történjen bármilyen pénzügyi technikával) folyamatosan adóforintokból működött. A Nap TV úgy élősködött a köztévén, mint a fagyöngy a fán. Miközben a főbérlő a politika aszszisztálása mellett és a pazarló, pénzkifolyató működés miatt lassanként koldusbotra jutott, az albérlő csodák csodájára él és virul.
Rengeteget, talán túl sokat is írtam már e „piacvezető” reggeli műsor erkölcstelen gazdasági működéséről, végletes politikai elfogultságáról, túlkapásairól. Hogy a Nap-kelte a média kádári zárványa, azt magától Gyárfástól sem hallottam soha cáfolni. Már-már jelképpé emelkedett léte vagy nemléte a közszolgálati képernyőn: sokan vélik úgy, hogy a rendszerváltozás akkor teljesedhet be, ha a Nap-keltének végképp bealkonyul. Nos, erre most megint várnunk kell, holott a köztévé legutóbbi megválasztott elnöke is hadat üzent már a gebinbe adott műsorsávoknak. Gyárfás befolyásosabb, mint valaha: az egyéves szerződésből kettő lett, a részleges reklámidő-bevételből teljes, s a műsorvezető-kijelölésért cserébe megtarthatta a szerkesztést. Vagyis a kirakatért cserébe a hatalmat. Csak gratulálni lehet neki, hiszen bebizonyította: miként a gyurcsányi parlament ellenzék nélkül is működik, ő is megvan a Fidesz meg a KDNP nélkül. Igaz, ez nem kifejezetten a demokratikus modell – de hát ki beszél itt már demokráciáról? A bojkottálók még futnak egy kört a szervilis kuratóriumi döntés ellen, amelyet egy valódi kormánypárt (az MSZP) és két kriptokormánypárt (SZDSZ, MDF) ügyeskedett össze. Utóbbiak lesznek majd a parlamenti ellenzék a műsorstatisztikákban. Az adófizetők nagyobbik részének pedig marad a fagyöngy puszta szépsége.