A kitaszítottak idejét éljük

Beszélgetés közben váratlanul azzal csap le rám egy született lélekgyógyász, hogy voltam-e irigy gyerekkoromban. Nem, nem voltam soha. Szegény, egyszerű parasztok között éltem, semmi irigyellnivaló nem volt az életükben. Megvolt mindenünk, ami kellett: cipő, ruha, nagykabát, csizma télen s kucsma a fejre. És később? – faggatózik tovább a szenvedélyes mester. Később se! – nyugtatom meg. Pedig lehettem volna. Hadd idézzek föl egyetlen példát. Harmadikos és negyedikes diákkoromban egyik osztálytársamat tanítottam latinra és matematikára. A fiú egy bankigazgató gyermeke volt, lusta szépfiú, a hétköznapi ruhái is olyanok voltak, mint a mi ünnepi öltözetünk. Naponta két órát töltöttem náluk, amiért szép összeget kaptam. S a két óra végén egy csupor tejeskávét. Ő viszont kakaót ivott, mert azt szerette. Életemben én még soha nem ittam kakaót, csak az illatát ismertem.
B. édesanyja, igazi úrinő volt, sose kérdezte meg tőlem, hogy nem akarom-e megkóstolni. Bizonyára akartam volna, de kérdezés nélkül csak a dac nőtt nagyobbra bennem. A dac, és nem az irigység! Másodrendűségemet úgy fordítottam a javamra, hogy kitaláltam egy törvényt. A törvény így hangzott: ha kakaót innék, bizonyára én volnék a butácskább diák, de mivelhogy kávét iszom, így én vagyok az okosabb.
Ez a fajta önvédelem minden kísértésem idején bevált. Öregkoromra azonban elkezdtem romlani. Néha-néha még az irigység is ott kukorékol a szemétdombomon. De az a furcsa, hogy nem személyekre irigykedem, nem híres vagy gazdag emberekre, hanem népekre, országokra. Ráadásul nem a jólétben szorgalmaskodó, nagy nemzetekre, ahol minden a legfényesebb, a legnagyobb, a legmagasabb, hanem, például, a szomszédunkban élő szlovákokra, horvátokra, románokra, akik még nagy istenveréseink ellenére is mindig mögöttünk csetlettek-botlottak, s nézték rongyos kabátjuk ujját. Néhány éve azonban szinte mindenben megelőztek minket. A gazdasági élet ravasz versenyében, a labdarúgásban, a pénzügyekben, az élénkülést segítő úthálózatok korszerűsítésében és így tovább és így tovább.
A 2000. évben még másként gondoltak ránk a külföldiek, és mi is magunkra. Egy angol nyelvű nemzetközi folyóirat, a Nature azt közölte, hogy a XX. század Budapesten született, a magyar tudósok elragadó tehetségéből. Ha később bárhol éltek is a nagyvilágban, a magyar szellemi élet „genetikai örökségét” mindenhová magukkal vitték.
Ezzel szemben hol tartunk ma? Egy terméketlen, kifosztott hazában, jövőtlen gödrökben, ahonnét csak az eget látjuk. A Népszabadság épp egy beszédes példát közöl a földiekhez. Él Amerikában egy huszonöt éves matematikai lángelme. A neve Lukács Gábor. Hétéves koráig itt élt Magyarországon, de a szülők szétválása után az édesapja kiköltözött vele Izraelbe. A huszonöt éves professzor, aki tizenhat évesen nála tíz évvel idősebb egyetemistákat tanított, szeretett volna visszatelepülni Magyarországra. Igen, Amerikából Magyarországra! És nem sikerült neki! Nem akadt egy ház, egy
fiatal tehetségnek ajándékozható épület, ahol Lu-kács Gábor maga köré gyűjthette volna válogatott csapatát.
A huszonöt éves világhírű professzorra bármelyik ország, bármelyik akadémia lecsapott volna boldogan, csak éppen mi nem csaptunk le. Netán megrémültek tőle a féltehetségek? Valószínű.
Azt, hogy miért akart visszajönni, nem tudom. Rokonszenvből? Kíváncsiságból? Vagy azok miatt a lángelmék miatt, akik itt születtek Magyarországon, és a magyar szellemiség útjelző táblái nyomán találtak igazán magukra? Jó volna ideírnom lenyűgöző névsorukat, de néhány név a többit is eszünkbe juttatja: Szilárd Leó, Szentgyörgyi Albert, Neumann János, Teller Ede, Wigner Jenő, Bay Zoltán, Sellye János…

Duray Miklós Árpád-pajzsot kapott az idén. Érdemei indoklására engem kértek föl az ajándékozók. Fölkérésüket szó nélkül elfogadtam. Mi mást is tehettem volna, hiszen voltak olyan évek Magyarországon és Csehszlovákiában is, amikor úgy szerepeltünk a politikai közéletben, mint az összenőtt ikrek vagy két összebilincselt szökevény, akiknek a kezét és a lábát a másikéhoz láncolták.
Ha valaki egyszer összeszámolná, hogy hány megsemmisítő újságcikket, földbe döngölő bírálatot írtak ellenünk, legalább ötven ujjának kéne lennie. Duray Kutyaszorító című könyvét elhanyagolható, zsenge munkának ítélték, s az én bevezető tanulmányomat pedig zavaros, rendszerellenes írásnak, amely félreérti a történelmet, rontja a szomszédokkal való viszonyunkat, bomlasztja Közép-Európát, és Molotov-koktélokkal indul a Szovjetunió ellen. A könyvéért és nézeteiért Durayt kétszer is bebörtönözték, engem pedig az előszóért kizártak egy évre az irodalmi életből. Hányadszor is már? Ha jól számolom, negyedszer!
Amikor odaültem az íróasztalomhoz, hogy megírjam a méltatást, kifogyott a tollamból a tinta. Baljós előjel – mondtam magamnak babonásan. És mintha belső hangokat is hallottam volna.
A hangok arról akartak meggyőzni, hogy ne én írjak méltatást Durayról, hiszen már többször is írtam, sokkal döbbenetesebb lenne, ha Hajdú János az Élet és Irodalomban megjelent vádiratát olvasnám föl szóról szóra. Az írás minden sora kiüresedett rágalom, egy védhetetlen korszak makogása.
Azt hiszem, egy ilyen jelenet minden dicsérő szónál beszédesebb lehetne Duray életútján.

Az igazi költészetben a szavak sose mocskolódhatnak be, őrzik egykori erejüket. Ezért lehet számítani rájuk.

A féligazságok nem az igazság egyik felének tekinthetők, hanem a legarcátlanabb hazugság tejszínhabjának.

Régen azt hihette az ember, hogy az Idő majd igazságot szolgáltathat. Ez a becsületes hiedelem sok esetben be is teljesedett. A lassan mozgó időnek emberi képességet tulajdonítottak az elődeink. De mióta „nem ér rá semmire az Idő”, ez a hit alaposan megváltozott. Az Idő legfeljebb csak alkalmat kínál nekünk, hogy mi magunk szolgáltassunk igazságot magunknak.

A sok nemzetközi tanácskozás és világtalálkozó a szellemi kimerültség jele. A jelenlévők többnyire arra „eszmélnek” rá, ami már régóta nyilvánvaló volt. Egy sorsot formáló gondolathoz mindig elég egyetlen ember. Mert ahogy egy verset két ember nem írhat soha, egy gondolatot se ötölhet ki egyszerre két lángész. A nagy gondolatok egyúttal lírai teljesítmények is.

Luthernek volt egy különleges, vidám rögeszméje, amely így hangzik: „Ha a mennyországban nem szabad nevetni, nem akarok odajutni.”

Ha Európa jelene lehangoló is számunkra, mint ahogyan ezt sokan ismételgetik, megtehetjük azt, hogy a múltját választjuk kiinduló pontunknak.
A reneszánsz ezt már megtette: a klasszikus görögséghez hajolt vissza példákért és ihletért.

A föntiekhez hadd tegyem hozzá, hogy fontos a korszerűség, de legalább ennyire fontos a történetiség, amely értelmezni tudja a korszerűséget.

A magyar költészet Balassitól Adyig megkerülte a Földet. A kardtól a szóig jutott. A szóig, a nyelvig. Ady például olyan egyedi nyelvet teremtett, amely se előtte, se utána nem létezett. Aki – költőként – megpróbálta utánozni, „belehalt” a kísérletezésbe.

Az, ami igaz, mindig megelégszik saját magával, saját lehetőségeivel. Nem akar többet önmagánál, ismeri saját határait. Tehát az igazság még tisztességes is.

Figyelem! Figyelem! Aki szavahihetőnek bizonyult hosszú időn át, csak az foglalkozzék súlyos politikai kérdésekkel. Kovács László, ahogy emlékszünk rá, 2002-ben huszonhárommillió román munkavállaló beözönlésével rémítgette a magyarokat. És amikor fejére olvasták – a sárkányokat is lenyűgöző – hazugságát, szeme se rebbent. Harmattal locsolva be szeme alját, a hazugságot aggodalomnak nevezte.

A legapróbb jelekből is látjuk, hogy másmilyen ország akar lenni Magyarország, mint amilyen volt. Ámulva nézi, hogy mit hozott rá a demokrácia. Ámulva nézi, nézzük mi is, hogy a kitaszítottak idejét éljük. Lehet, hogy csak tíz-tizenöt képviselő határozza meg történelmünket. A mohácsi leveretéshez hadseregek kellettek. Ide elég az ügyesen lopott pénz ereje. Emlékszem az 1990-es választásokra: azt ismételgettük, ha nyerünk, megpróbáljuk a szegények és a gazdagok közötti szakadékot szűkíteni.
Sajnos nem ez történt, épp az ellenkezője: a demokráciában a szegények szaporodtak el ijesztően és jóvátehetetlenül.
Szeretném, ha a következő tüntetésnek ez lenne a témája.

A szerző író