A legendák homályából úton az öröklét felé

Voronyezsben az idén is megrendezték tiszteletére a bárdok szokásos fesztiválját, a Volgán regatta, másutt kerékpárverseny zajlott. A tévék lejátszották egy-egy filmjét, s most is avattak szobrot. A zajos kultusz azonban csendesedik, a vodkagőzös, cigarettafüstös legendák mögül kérlelhetetlenül előtűnik a tehetség, az igazgyöngy. A napokban 28 éve elhunyt Vlagyimir Viszockij túlélte a szeretet áradásának, a lelkiismeret-furdalásnak és a globalizációnak az összes csapását, s szép lassan elfoglalja méltó helyét a klaszszikusok között.

Viszockij kultusza a maga korában szinte párját ritkította. Hozzá hasonlót a szovjet tömegkultúrában nem találunk. Úgy is lehet fogalmazni, hogy – bár e meghatározás mai tartalmát tekintve aligha illik rá – korát megelőzve az ország első popcsillaga volt. Hiába, népszerűsége, diadalmenete összekapcsolódott a magnetofon megjelenésével. De ha körül kellene írni figuráját, akkor nevezhetnénk playboynak, a kor romantikus hősének. Mások, így Szilágyi Ákos esztéta és Oroszország-szakértő azt emelik ki, hogy Viszockij afféle népi hősnek, legkisebb fiúnak, szókimondó fenegyereknek számított az oroszok szemében, megtestesítve mintegy a kötetlenségnek, a semmitől nem béklyózott, rettenthetetlen szabadságnak (oroszul ezt a szabadságot – a „szvoboda”-val ellentétben – „volja”-nak nevezik) azt a kamaszos szertelenségét, robbanékonyságát, szilaj örömét, amelyet az oroszok – hol kárhoztatólag, hol dicsőítve – legsajátabb lelkiállapotuknak tekintenek. E ránézésre nem túl szembetűnő, alacsony, akár azt is mondhatnánk, jelentéktelen embernek ráadásul olyan kisugárzása volt, mint keveseknek. Ettől vált igazi előadóvá, színészkirállyá, s lettek dalai leválaszthatatlanok a szerző hangjáról, gesztusairól, mimikájáról; olyan szövegek, amelyeket valójában csak ő tud megszólaltatni. Alakját valahol Don Juanból, Gleb Zseglovból és Pugacsovból gyúrta az élet. Volt benne valami poetizált agresszió, tragikusan romantikus vadság. Kontúrjait csak megerősítette a szovjet világ politikai és kulturális megroppanása, végelgyengülésének látványos megmutatkozása.
A feléje áradó végtelen szeretet már életében elhelyezte őt az igazán nagyok között. Olyat tudott, amit csak kevesen. Képes volt ledönteni generációk, osztályok közötti határokat, s művészete nem csak az orosz közegben volt érvényes. Képes volt megtölteni a fantáziák világát is. Mert az ő szerelemről, háborúról, emberi kapcsolatokról szőtt álmai-dalai mögött ott állt az ember, ő maga, egész lényével hitelesítve e történeteket. Az értelmiség sírva nevetett a szovjet világ édes-keserű mindennapjait megéneklő Ványka és Zinyka zsörtölődő párbeszédén, a Ványkák és Zinykák pedig imádták, amiért megénekelte életüket.
Ez az élő Viszockij inkább szociális, mint kulturális jelenség volt, a tiltakozás megtestesítője. Az azóta bekövetkezett hatalmas változások azonban az idő múlásával szép lassan eltávolítják ezt a fenomént. Közben még át kellett esnie a tragikus halál kritikátlanul nagyító és egyben torzító, néha embertelenítő, szoborrá merevítő utóhatásán. A már idézett Szilágyi Ákos szavaival így született egy hamisított, a giccskultúra olcsó másolataiba dermedt, esztrádosított és kommercializált és egy hamisítatlan Viszockij. Egy hitelteleníthetetlen és egy hiteltelen, s nem mindig volt könnyű feltalálni az igazit. Közben a folyamatosan új szenzációkra éhes sajtó sem mindig jó irányban árnyalta a Viszockij-képet. Mítoszt igyekezett építeni, sok tekintetben hamisat, amelyben az alkohol már-már a művészet szintjére emelkedett. Sokan, túl sokan próbáltak megélni Viszockijból.
Szép lassan azonban minden a helyére kerül. Verseinek egyik korai kiadása elé felesége ünnepélyesen megelőlegezte, hogy a szakértők még sokat fognak vitázni Viszockijról a költőről, énekesről, színészről, az emberről, egy korszak kultikus figurájáról. Tévedett, mert a művészről, annak nagyságáról nincs mit vitázni. Az vitathatatlan. S lassan a mítoszépítésből élők is kifogynak majd a munícióból.