Az idősek ezt is végigcsinálták

Különleges seregszemléjét láttam tegnap az emberi elesettségnek a kéttonnás bomba miatt kiürítésre ítélt Középső-Ferencvárosban. Legfőképpen azoknak az időseknek a látványa volt szívszorító, akik a második világháború idején voltak fiatalok, akik közül sokaknak eleven emlékeik vannak a szőnyegbombázásokról, de az ország újjáépítéséről is. Szembetűnő volt az evakuálás előkészítetlensége, a lakosság tájékoztatásának hiányosságai és az, hogy sokan féltették őrizetlenül maradt lakásaikat.

Kiürítés miatt ma a rendelés szünetel – ez a szokatlan feliratú tábla van kiakasztva a kerület 1. számú gyermekorvosi rendelőjének berácsozott ajtajára a Vaskapu utcában. Az utca, amelynek a rá merőleges Haller utcán túli részén található a lebontott Ferencvárosi malom telke a bombával, erre eléggé kihalt. De egy éjjel-nappalit nyitva találok. A legminimálisabb forgalom is megkívántatik a túléléshez.
A bombaóriás ártalmatlanításának túlélése egy másik kérdés. Ezt tudom meg egy újonnan épült háztömb utolsóknak maradt biztonsági őreitől.
– Még itt vagyunk – magyarázza egyikük –, de ha jön a hatóság, akkor bezár a bazár, aztán lesz, ami lesz… Az emberélet mindennél fontosabb!
A „lesz, ami lesz” alatt azt kell érteni, hogy a már eltávozott lakók tartanak a szabad rablástól. Ebből az új, épületegyüttesből egyébként senkit nem kellett evakuálni, itt nem laknak idősek, mindenki elment dolgozni.
Egyelőre a Vaskapu utcai lebuj élénk hangú törzsvendégei is kitartanak.
– Maguknak nem szóltak, hogy hagyják el a területet? – szegezem nekik a kijózanítónak szánt kérdést.
– Én szólok neked, hogy húzz el – ad rövid nyilatkozatot egy agreszszívabb atyafi. Egy másik férfiú azonban közli, hogy őt ugyan még senki nem értesítette a Mester utca kiürítéséről, pedig itt ül már reggel óta ebben a kocsmában. Odakint az utcán három fejkendős apáca – mint megtudom, a Világban Élő Önállósult Szeretetláng karmelita rend tagjai – igyekeznek gyalog a villamoshoz. Csak az egyik fiatal közülük, ő mondja:
– Azt mondták a rádióban, reggel kilenckor jönnek, de már tizenegy, összevissza beszélnek… Hála istennek, a mi rendi családunkban nagy az összetartás, megyünk egyik társunkhoz, aki másik városnegyedben lakik.
A Soroksári úton, ott, ahol a Duna látképét újabban óriás irodaházak takarják el, pestiesen szólva „dráma van” egy régi lakóépület előtt.
– Hát én ezt a kaput bezárom, b...meg – fakad ki egy hatvan év körüli férfi, akit felesége már a kocsiba húzna.
– Betörnék, Lajos! – beszéli le indulatosan a másik, egy ötven év körüli lakó. Lassan dél felé jár az idő, de a hatóságok még nem jelentkeztek. Üres a ház, az ablakok nyitva (mert ha volna mégis robbanás, úgy kevesebb a kár) féltik az értékeiket. Képzelődnek? A múlt hónapokban többször felhívták a polgármester figyelmét, hogy éjjel-nappal folyik a szomszédos telken, a lebontott malomnál, ahol most a robbanószerkezetet találták, a fémtolvajlás. Szóltak a rendőrnek, az legalább válaszolt: „Többet ér az életem, mint hogy intézkedjek.”
– Nézzen oda, ott is, meg amott is, ahol nincsenek lakóházak, gruppokban ácsorognak a rendőrök! Ide, a kapualjakba miért nem jut egy se?! – panaszolja nekem az idősebbik férfi. Neki még egy nagy gondja van ezzel a kitelepítéssel. Nyolcvanöt éves édesapja demens, fekvőbeteg. Az ő érdekében reggel betelefonált a mentőknek, akik megígérték, vállalják a Pestlőrincre szállítást egy rokonhoz. Amikor kijöttek, már csak az átmeneti szállásra, a Bakáts téri iskolába voltak hajlandók vinni.
– Ha ezt tudom – magyarázza –, megoldottam volna magam. – Most elvitték ezt a szerencsétlen embert a Bakáts térre, ahol annyi inger éri, mint egy év alatt sem. Két hétbe kerül majd, hogy az elméjét helyre tegyem…
Mivel rég itt kint ácsorognak, tudnak Szekeres és Draskovics miniszterek délelőtti sajtótájékoztatójáról, amelyre a törmelékhegyek között bombát rejtő malomtelek szomszédságában került sor:
– Úgy tettek, mint Kim Ir Szen elvtárs, de az ő helyszíni útmutatásaik alapján el is kezdődtek a munkálatok, ma tíz órakor!
A rendőrcsoport tagjai nem érzik hibásnak magukat, hogy nincsenek a házkapuknál. „Elvileg” ide már nem jöhet be senki, a bomba hatástalanítása idejére járőrözés lesz, egyébként pedig ők úgy tudják, nincsenek elegen.
A megállóban, míg jön a 2-es villamos, egy 1933-ban született férfival elevenítjük fel fiatalházas éveit (1943–45), amelyeket ugyanabban a Soroksári úti házban töltött (igaz, gyakran a légópincében), mint amelyikből most a fiához távozik.
Vágóhíd utca: a lakók nem tudnak megegyezni abban, honnan várhatók a kiköltöztetők, Pest vagy a Duna felől. Lényeg, hogy csak némelyik kockaházban történt meg az átvizsgálás. Egy polgárőr hajlandó elárulni, hogy sok elesett időst szinte csak erőszakkal lehet rábírni arra, hogy elhagyja lakását. Egy kilencvenéves bácsi jajong ugyanerről valamit, de kora miatt szavakba már nem képes önteni.
Megváltás a kánikulában az átmeneti szállásnak kijelölt Telepy utcai általános és középiskola épületébe jutni, túlesni a regisztráción és megkapni az ingyen ásványvizet. Az épületben temérdek idős, közöttük a katasztrófavédelem kríziscsoportja és a Magyar Vöröskereszt munkatársai sürgölődnek. Egy széteső hófehér frizurájú néni kimenekül a levegőtlen tornateremből az épület belső udvarára. A szűk udvaron kiskamaszok bőrlasztival fejelgetnek. Egy hatvanöt éves, mankós, százszázalékos rokkant férfival elegyedem szóba. Csak találgatom, hogy rossz lélegzetét tüdőrákjának vagy fogai hiányának tudjam-e be. Egyéb panaszai: szívbaj, gerincsérv. Két éve leütötték a Haller téren, idén kétszer a kapualjban. Nincs senkije; itt most jó helyen van… A tornaterem vaságyain többnyire szintén magukra maradt aggastyánok. Egy igen idős, ájult mozdulatlanságban fekvő asszonynak az egyik lába lecsüng az ágyról, a másik – hiányzik. Több érszűkület miatt amputált öreget látok.
– Ez közel sincs ahhoz, amit a világháborúban végigcsináltam – vigasztal engem, fiatal hírlapírót egy kilencvenéves nénike.