Draskovics miniszter kettős mércéje

Újra napirenden egy dilemma, miszerint létezhet-e jogállamban kettős mérce. Arra az igazságügyi és rendészeti miniszteri nyilatkozatra kell gondolnunk, amelyik a nemrég megalakult Magyar Nácivadász Szövetség kapcsán öntötte el az étert. A Kuruc.info elnémításában kulcsszerepet játszó Draskovics Tibor megítélése alapján ugyanis fölösleges vizsgálatot kezdeményezni az úgynevezett náciellenes szervezkedés ellen. A magyarázat egyszerű: nem szélsőséges szervezetről van, szó, hanem úgymond civil ellenállókról, akik a kirekesztő szélsőjobboldallal szemben veszik fel a kesztyűt, „és ez jó”. A Gyurcsány kormányfő közeli bizalmasának számító politikus szerint a bal- és jobboldali szélsőségesek között különbséget kell tenni, hiszen amíg az utóbbiak mások életét kockára téve rendre túllépik a törvény kereteit, addig a velük szemben álló balszél minderre csupán reagál. A különböző radikális csoportokat tehát indokolt és szükséges eltérő mércével mérni, még abban az esetben is, ha mindkét oldal nyíltan azt vallja, hogy céljai elérésében az erőszakos, törvénysértő cselekedetektől sem szabad visszariadni. Mindebből az következik, Draskovics úgy gondolja, hogy Demszky Gábor vagy a homoszexuálisok nem dobálhatók meg tojásokkal, ám annak semmi akadálya nincs, ha valaki Polgár Tamást egy vödör fekáliával kívánja leönteni.
A tárcavezető által megdicsért Magyar Nácivadász-szövetségnek sem tagjai, sem hivatalos programja nem ismeretes, csupán céljait röpítette világgá a kitűnő értesülésekkel bíró kormánypárti média. Egy ideig a szervezet internetes portálja üres volt. A blogindítással és kereséssel kapcsolatos menüpontok mellett mindössze néhány képi szimbólum volt látható a nyitóoldalon. Balról a V mint vérbosszú című amerikai film plakátja ötlött a honlap látogatóinak szemébe, jobbról pedig a kék égbolt alatt lobogó nemzeti zászló fotója volt látható, valamint egy arctalan fekete alak piktogramja, aki éppen ráugrik egy horogkeresztre, darabokra taposva azt. Az oldal alján pontos forrásmegjelölés nélkül Máté evangéliumából az alábbi rövid idézet: „Amit tehát szeretnétek, hogy emberek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” Ez egyébként a hasonló céllal a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület által Antiszemitizmus.hu címmel elindított honlap nyitóoldalán is szerepel, amely portál deklaráltan az antiszemita megnyilvánulások összegyűjtését és kommentálását tartja legfőbb céljának. Meg kell még említeni, hogy a V mint vérboszszú című akciófilm, amelynek alapanyagát az angol Alan Moore sötét hangulatú képregénye szolgáltatta, egy olyan arctalan, arcát maszk mögé rejtő anarchistáról szól, aki egy fiktív önkényuralmi rendszer elleni magányos harcában a terrorista merényleteket, így például középületek felrobbantását is megengedhetőnek tartja. Mindezt a szabadság és a demokrácia jegyében.
A nyilvánosság elől rejtőző nácivadászok figyelemre méltó kombinációban vegyítették az erőszakot adott esetben legitim eszközként elfogadni tudó jelképeket a keresztény és nemzeti szimbolika békességet sugalló attribútumaival. Csupán találgatni lehet, hogy ki volt a nyitóoldalt megtervező grafikus, illetve kik felelnek a tartalomért, mindenesetre a képek és szövegek mögött rejtőző jelentéstartalom feltűnő párhuzamokat mutat azzal a gondolatisággal, amelyet az elmúlt évek kampányaiban Gyurcsány Ferenc irányításával sajátított el az MSZP. Eszerint Magyarországon a balliberális erők tekintendők a békesség és a demokrácia kizárólagos őrének, akiknek a szélsőjobboldal elleni fellépése bármilyen eszköz alkalmazását lehetővé teszi. Kérdés persze, hogy kik a nácik, illetve hol húzódik a nácizmus és a nem nácizmus határa? Nos, az ellenség definiálása egy percig sem jelent gondot, hiszen az önmagát messianisztikus pózba helyező szocialista pártvezér és a körülötte tömörülő szellemi holdudvar eddig is rendre megfellebbezhetetlen döntést tudott hozni, amikor meg kellett nevezni a szélsőséges eszmék hordozóit. Ha pedig nincsenek valódi, hús-vér nácik, akkor gondosan kivitelezett provokációkkal (lásd újabban a hegyvidéki turulszobor körüli hercehurcát) elő lehet csalogatni őket a homályból. Ez többnyire úgy zajlik, hogy a baloldal mérvadó véleményformálói hatalmas sajtókampány jegyében apokaliptikus fenyegetéssé nagyítanak fel néhány zavaros fejű elmebeteget. Ha pedig kész a kreatúra, akkor következik az újabb lépés. Hiszen nem csupán nemzetiszocialistákra van szükség, hanem ki kell mutatni a mérsékelt jobboldallal való kapcsolatrendszerüket is. Ez az összemosás elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy az MSZP által kiszemelt potenciális szavazóbázisban újra és újra szorongás és félelem alakuljon ki.
Sajnos a mára begyakorolt, rituálévá váló szocialista stratégia kivitelezőinek nagyon könnyű a dolga. A zavaros magyar közélet folyamatosan termeli ki azokat az extrém elemeket, akik tálcán kínálják magukat, hogy egy kétségbeesett hangú Lendvai Ildikó-sajtótájékoztató, egy szenvedélyes hadonászás kíséretében elindított Gyurcsány-mozgalom és egy fontoskodó 168 Óra-publicisztikai írás tárgyai legyenek. Mert mi történt volna akkor, ha nem kezd működni a szélsőséges hangnemben uszító és gyűlölködő Kuruc.info internetes honlap, néhány vele szellemi közösséget vállaló fórummal egyetemben? Ha nem lettek volna a főváros utcáin véres összecsapások a rendőrség és a velük szemben felsorakozott néhány száz randalírozó között, megriasztva az egész magyar társadalmat? Ha nem bolygatják fel a köznyugalmat a néha veszélyes, ám többnyire inkább csak ostoba hangnemű politikusi és közírói megnyilvánulások, lovat adva a minderre perverz örömmel váró baloldali értelmiségnek? Abban az esetben az MSZP és az SZDSZ kampánygépezete hatástalanul nyikoroghatott volna tovább, a kollektív félelemérzet szétterjesztése helyett közröhej tárgyává téve ki magát. Ez a gépezet ugyanis muníció nélkül működésképtelen.
Az elmúlt hetekig a kormánypárti oldal kényesen ügyelt arra, hogy saját fellépését igyekezzen a törvényesség keretein belül tartani. A gát csak 2006 őszén szakadt át, amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni utcai erőszakhullám megfékezésére a rendőrség a jogszabályok által tiltott és a demokratikus államrenddel összeegyeztethetetlen eszközöket is bevetett. Az akkor igazságügyi és rendőri vezetés viszont már rég le lett váltva, és bár a gumilövedékek használatáért a mai napig nem történt meg a szükséges felelősségre vonás, a politikai elit, a rendészeti szervek és a társadalom közötti kapcsolatot sikerült konszolidálni. Nem véletlen, hogy a kukákat gyújtogató, Molotov-koktélokat dobáló, mások rendezvényeire rátámadó elemek tömegtámogatás nélkül maradtak, mivel a magyar társadalom civilizált többsége elhatárolódott tőlük. Felvetődik persze a kérdés, hogy attól feltétlenül nácinak kell-e tekinteni valakit, mert a kormánnyal szembeni ellenszenvét hangos füttyel fejezi ki, és bizonyosan a hitlerizmus híve-e az, aki létező társadalmi problémának tartva a roma bűnözést, esetleg békésen demonstrálni kíván ellene? Ez éppenséggel lehetne józan vita tárgya, az viszont nem, hogy a gyújtogatás, a fizikai erőszak és a mások személyiségi jogait semmibe vevő, nyílt és leplezetlen fenyegetés elfogadhatatlan és üldözendő magatartás.
Az ellene történő fellépésnek azonban a jelenlegi jogszabályok között is megvannak az eszközei. Csupán arra lenne szükség, hogy öncélú értelmezgetés helyett hatékonyan alkalmazzák őket. Teljesen fölöslegesek és a jövőre nézve veszélyesek azok a szocialista törekvések, amelyek az alkotmány által garantált szabadságjogok korlátozásával kívánnak határt szabni a szélsőséges eszmék terjedésének. Egy megfelelő önvédelmi reflexekkel rendelkező országnak képesnek kell lennie arra, hogy az Európai Unió szellemiségéhez igazodva lépjen fel a jogállamiság határait átlépő extrém csoportok ellen. A magyar társadalom is van annyira érett, hogy megfelelő összefogással segítsen a rend fenntartásában az erre hivatott hatóságokkal együttműködve. Ehhez azonban a kormányon lévőknek is társulniuk kellene. Például elfogadva a tényt, hogy a velük szemben kifejtett ellenvélemény lehet akár radikális hangnemű is, lévén a radikális és a szélsőséges közel sem szinonim fogalmak. Ebből kifolyólag nem az a hatalom feladata, hogy a nácizmus és az antiszemitizmus bunkójával hadonásszon, alattomosan arra koncentrálva, hogy lehetőleg a törvényes, legitim és demokratikus ellenzék felé sújthasson le a végén. Ehelyett tegye azt, hogy a valóban veszélyes elemek ellen lépjen fel gyorsan és hatékonyan, és rögvest meg fogja tapasztalni, hogy például a magyarok nyilai nevében randalírozó műterroristák rács mögé dugását egyetlen normális állampolgár sem fogja ellenezni. Szintén nem megoldás, ha a hivatalosan már kimúlt Kádár-rendszer módszereivel akarnak egy demokráciában rendet csinálni. Nem csupán azért, mert a legalitás határait átlépő titkosszolgálati módszerek, lehallgatások, megfigyelések, esetleg indokolatlan rendőrségi zaklatások legalább akkora félelmet keltenek, mint egy kövekkel dobálózó, símaszkos harci különítmény, hanem azért is, mert a szélsőségesek csak akkor győzhetők le igazán, ha velük szemben kizárólag a jogállam eszközeit vetik be, megőrizve a józan többség erkölcsi fölényét, és lehetetlenné téve, hogy a közrend veszélyeztetői az áldozat szerepében tetszeleghessenek.
Épp ezért nem szabad engedni a Magyar Nácivadász-szövetség működését sem, és Draskovics Tibornak ugyanolyan eréllyel kell fellépni velük szemben, mint ami végül a Kuruc.info ügyében is eredményre vezetett. Törvényesen működő, törekvéseit pontosan és ellenőrizhetően rögzítő civil szervezetként természetesen mindenkinek joga van nácivadászatra. A Simon Wiesenthal Központ például már évtizedek óta ezt gyakorolja. Megengedhetetlen azonban, hogy aktuálpolitikai céljai érdekében bárki is nyíltan a jogszabályok áthágására biztasson, pláne nem a balliberális kormány sandán mosolygó igazságügyi miniszterének védelmében. Sajnálatos módon bőven akadtak a magyar történelemben, akik parlamentáris rendszerekben a tojásukból frissen kikelt anonim nácivadászokhoz hasonló módszerekkel kezdtek el vélt ellenségeik ellen harcolni: Kun Bélától kezdve Péter Gáboron, Biszku Bélán, Farkas Vladimíron át Rákosi Mátyásig bőven lehetne sorolni a hírhedt neveket. Annak pedig bárki utánanézhet a történelemkönyvekben, hová vezetett a sokszor nem is létező reakció elleni harcuk, amikor hatalom került a kezükbe.