Hídmese

Nagy volt a tanácstalanság a nyírtarhási polgármesteri hivatalban. Miniszteriális emberek, államtitkárok, pártelőkelőségek készültek ugyanis másnap meglátogatni a falut. Azt még viszonylag gyorsan meg tudták szavazni a képviselők, hogy vágatnak pár birkát Pista juhásszal, az asszonyok rétest, pitét sütnek, de abban a kérdésben, hogy mit is mutassanak meg a vendégeknek a településen, nem tudtak dűlőre jutni. Nyírtarháson nem állott szobra semmilyen történelmi nagyságnak, de még egy árva szovjet emlékművük sem volt. Az iskolával meg a polgármesteri hivatallal sem igen dicsekedhettek, merthogy egyik épületben sem volt vizesblokk, mindenki hátrajárt a fabudira, kortól, nemtől, beosztástól függetlenül. A többit meg ebből már el lehet képzelni.
Végül aztán a jegyző asszony felvetette, hogy miért nem viszik a nagy embereket a Tarhás patak fölött ívelő hidacskához, melynek az a híre volt a környéken, hogyha azon valaki átballag, s fennhangon elmondja a kívánságát, akkor az abban a minutában teljesül. Nem volt más javaslat, hát majdnem egyhangúlag elfogadták.
Másnap, amikor megjött a küldöttség a nagy fekete autókkal, szívélyes üdvözlőszavak, kemény kézfogások után a falu népe és a nagy országos politikusok együtt vonultak át a hídon a patak másik partjára. Ott aztán megállította a menetet a polgármester, röviden ismertette a híd történetét, majd arra kérte a vendégeket, mondják hát el jó hangosan, mi lenne a szívük leghőbb vágya.
Ravaszkásan hunyorított erre az egyik miniszterféle, mint aki ismeri a dörgést, hiszen hát környékbeli gyerek volt maga is, s azt mondta:
– Mi azt kívánjuk, hogy ennek a falunak a népe mind egy szívvel velünk tartson.
Lett is erre üdvrivalgás, taps, bizonygatták a nyírtarhásiak, hogy ezt kérni sem kellett volna, mert már így volt ez az előző választások idején is, amikor a nagy emberek tésztát, libát meg még pénzt is osztogattak közöttük.
A miniszter akkor figyelmet kért, s most a polgármestert szólította fel arra, hogy mondja el a helyiek szívbéli kívánságát.
– Hát mi meg csak azt kívánjuk – kezdte nyájasan a polgármester – hogy maguk mind bronzszobrok… Mármint hogy, na, úgy akarom mondani, hogy azért a sok jóért…
De bizony késő volt már magyarázkodni, mert ahány politikus csak ott volt, mind nyomban életnagyságú bronzszoborrá változott.
Hát most mitévők legyenek a nyírtarhásiak? Fölrakták szegény szoborrá változott jótevőket az önkormányzati kisbuszra, mentek velük egy kört a hídon, s aztán kórusban ordították, hogy változzanak vissza hús-vér emberré. Gyalog is cipelték őket ide-oda, mondták a kívánságot, de nem használt semmit az sem. Még vajákos aszszonyokat is hívtak hozzájuk a faluszélről, hiába. Hát akkor állítsák föl a szobrokat faluszerte. De az nem jó – vakarták a fejüket –, úgyis ellopnák mindet, ha meg nem, akkor majd oda járnak tüntetni a szélsőségesek. Az alpolgármester azt indítványozta, hogy ki-ki vigyen egyet haza az udvarára, de lehurrogták, úgyis csak a pletyka meg a békétlenség volna abból is. Rájuk esteledett már, amikor megint autóra pakolták a szobrokat, s mit volt mit tenni, keserves könnyhullatások közepette elvitték őket a színesfém-kereskedőhöz. Az meg nézte, nézte a portékát, hogy olyan ismerős lenne némelyik, de aztán csak kiszámolta a zsebéből előkotort húszezresekből, ami járt. A polgármester akárhogy osztott-szorzott, nem tellett abból a pénzből legfeljebb az iskolai ebédlő kifestésére.
– Ha már így kellett lennie, miért is nem aranyat mondtam?! Abból még uszoda is kijött volna a falunak – dörmögte maga elé bánatosan.