Játék

Látták? Ha nem, hát sajnálhatják. A gyerek életre kelt a felnőttben. A Varga testvérek lábbal próbálták bejuttatni a labdát a görög kapuba a pólómeccsen. Puskás, az Aranycsapat kapitánya még megjegyezte, amikor a labdaszedő gyerek kézzel dobta vissza a labdát: „Milyen szomorú, hogy kézzel!?” De a pekingi medencében megesett jelenet más volt, mint a labdaszedő gyerek dobása: játék a négyzeten. Mert az olimpia – ne feledjük – földgolyónyi mulatság, móka és ünnep is, az életre-halálra szóló versengés mellett.
Björn Dahlie, a norvégok többszörös aranyérmes sportolója csinált valami hasonlót az albertville-i téli olimpián, amikor a 4x10 kilométeres síkfutásban az utolsó két métert hátrafelé menet, rükvercben tette meg, s így lökte át magát a célvonalon. De hogy hazai példával is éljek: 1946-ban Szilágyi Gyula, a Vasas középcsatára, a népszerű „Sziszi” a romos Hungária körúti futballpályán kicselezte az MTK három védőjét: Bosányszkyt, Polgárt és Bíró Sanyit, akik a nagy lendülettől a földre estek, becsapta Csintalan kapust, majd lehasalt, és fejjel gurította be a labdát a kapuba.
Ma ez elképzelhetetlen! Csak a boldog sportidőkben létezett, amikor igazi amatőrök vettek részt az olimpiákon, a versenyeken. A fenti példák arra biztatnak bennünket, hogy sose feledjük: két drámai pillanatok között becsúszhat egy játékos percenet is. Aki nem így gondolkozik, messze jár az olimpia szellemétől, görcsös lesz, és legtöbbször alulmarad.
Tudják, mi volna egy igazi verseny? Ha a rajt előtt koccintani lehetne, mondjuk egy pohár bikavérrel; ha a táv felénél üdvözölni lehetne a közönséget, s tovább indulva, még így is meg lehetne nyerni a versenyt. A végén pedig jöhetne a pezsgősüveg. Hát nem volna meseszerű?!
Gyönyörű volna, de félek, hogy ez az idő már nem jön vissza soha. Remélem azonban, mindig lesznek Varga testvérek, Björn Dahlie-k
és Szilágyi Gyulák, akik nem hagyják bennünk elaludni a gyereket.