Leánykérős mese

Burkusország ifjú királya az alattvalók unszolására elhatározta, hogy megnősül. Kiadta a parancsot az udvarmesternek: toborozzon neki királynéjelölteket, szépeket, okosakat, kedveseket, szorgosakat, akik közül kiválaszthatja a jövendőbelijét. Estére pedig már meg is ülhetik a palotában a fényes lakodalmat.
A nagy nap reggelén illendően kicsinosíttatta magát a király, habár az volt róla az általános vélekedés, hogy egyébként is ő az országban a legszebb szál férfi. Sürgött-forgott körülötte borbély, inas és mindenféle jó ízlésű szolga, hogy az új asszonynak semmiképp ne kelljen csalódnia. Amikor már az utolsó gomb, az utolsó paszomány is úgy állt a királyon, mint a parancsolat, fölült szépen a trónszékére, és csöngetett, hogy jöhet az első mátkajelölt.
Jött is, úgy gyalogolt, trappolt befelé, hogy csak úgy döngött alatta a díszes kőpadló. Elnézegette a király a nagyvirágos nyári ruhából kidomborodó széles, masszív, mondhatni hordószerű idomokat és fölöttük a hatalmas, acélos állkapcsot, na jó, félni azért nem félt, de azt már nem merte megkérdezni, hány éves a menyasszony, nehogy feljelentse valami esélyegyenlőségi dolog miatt. A mátkajelölt életrajzában, amelyet az udvarmester a király kezébe adott, annyi állt, hogy a „leány” miniszter, korábban is miniszter volt, és az égvilágon mindenhez ért. A második jelölt kopogós sarkú cipellőben tipegett a király elé, karcsú volt, mint a nádszál, de a hangja meg olyan, mint a száraz tűzifáé, amikor recseg-ropog. Tévés műsorvezető volt az eszemadta, meg is bukott minden széria, amit csak az utóbbi években vezetett, azért is gondolta, hogy mostantól inkább királynéként folytatja a fényes pályafutását.
Na, még az kell, hogy én is megbukjak vele – jegyezte meg magában a király, s intett, hogy jöhet az újabb leány.
Ez már olyan ifjacskább volt, hanem olyan hangos nyihogással, riszálással, viháncolással termett a király előtt, hogy szegény férfiember nyomban szédülni kezdett. El sem tudta olvasni a leány adatlapját, mert hirtelen összefolytak a betűk a szeme előtt.
S ez még nem volt elég, mert a három jelölt ott helyben egymásnak esett, szidalmazták, tépték, rúgták, harapták egymást. A nagy kavarodásban az udvarmester köddé vált, de a király is jobbnak látta, ha eltűnik. Felnyergeltette hűséges paripáját, s a mellékutcákon át elporoszkált kedves kocsmájába. Az udvarmester már ott ápolgatta magát egy ideje. A király megígérte, nem esik bántódása, feltéve, hogy eltünteti a palotából a hárpiákat, csak mondja már meg, ugyan hol sikerült rájuk szert tenni.
Hát, ezek a leányok virítanak Burkusország-szerte minden színes újság címlapján – tárta szét a karját az udvarmester. – Békakisasszonyt meg, ugye, nem mertem hozni, mert úgy olvastam, hogy király uram fél a békáktól. – Dehogyis félek én a békáktól – csattant föl a király –, kérjél nyomban helyreigazítást, és hozzál egy olyan béka-királykisasszonyt, hátha valami jobbféle, mint ezek – és a palota irányába bökött. Éppenséggel volna egy ilyenféle leány – nyúlt be az udvarmester a kabátzsebébe, s kikapott belőle egy pislogó kis zöld jószágot. A király átvette a tenyerébe a békát, s nyomott rá egy cuppanós csókot. A béka nyomban médiahírességgé változott, közölte a királlyal, hogy jelenleg másba szerelmes, éppen házasodik, de majd, ha elvált, és már könyvet is írt az élete újabb drámájáról, akkor tárgyalhatnak.
Így esett, hogy a burkus király nem házasodott meg a mai napig. Pedig az udvarmester talált egy színes újságban még 49 celebet, akikről váltig állította a magazin, hogy bízvást ők a legragyogóbb hölgyek egész Burkusországban.