Mű, morál, identitás

Mátyás király öröksége – ezt a címet kapta az Új Művészet folyóirat legújabb számának vezető írása, amelyben a reneszánsz év egyik legjelentősebb kiállításáról, a Magyar Nemzeti Galéria Késő reneszánsz művészet Magyarországon című tárlatáról számol be Gulyás Borbála. Nemcsak az teszi fontossá a cikket, hogy a galéria tárlata mellett sorra veszi az eseménysorozat más bemutatóit is, vagy az, hogy jól válogatott illusztrációs anyag kíséri, hanem hogy alkalmat ad arra is, hogy Mátyás trónra lépésének ötszázadik évfordulója kapcsán elemezzük, hogyan működik az „igazságos király” időszakában oly fontos és nagyszerű alkotásokat eredményező mecenatúra manapság, pontosabban itt és most, Magyarországon. Nos, Ébli Gábor Támogatás, befektetés, imázsjavítás? című, A mecenatúra alakváltozásai a hazai kortárs művészetben alcímű tanulmánya nem sok örömmel tölti el az olvasót, hiszen (újra) nyilvánvalóvá válik: „a régi, állami szisztéma már nem működik, az új, piaci még nem az igazi”. A sommás megállapítást a részletek gondos számbavétele, a szponzor, a mecénás, a befektető fogalma közötti distink-ciók vagy éppen a nemzetközi és hazai folyamatok egybeesésének hangsúlyozása előzi meg, ám a lényeg valóban az, hogy miközben egyre többször hangsúlyozza a public private partnership (PPP) fontosságát, a közszféra örömest kivonul fenntartói szerepeiből, miközben a társadalom nincs e feladatok átvételére felkészülve. Jól példázza ezt az alkotóművészek, alkotóműhelyek, múzeumok, művészeti könyvek, folyóiratok csökkenő támogatása, a Nemzeti Kulturális Alap kuratóriumai által megítélt támogatások csökkenése, késedelmes folyósítása. Ez a tendencia érzékenyen érintette magát a folyóiratot is, olvasható ki a főszerkesztő, Sinkovits Péter olvasókhoz írt bevezető soraiból, s persze magából abból a tényből is, hogy utolsó, áprilisi megjelenése után a folyóirat augusztus elején jelentkezett újra összevont, 2008. nyár/1-es számával. Amennyire megfontolandó az írás általános érvényű megállapítása, miszerint „a Trianonnal létrejött kis nemzetállamok csak úgy őrizhetik meg kulturális identitásukat, ha saját államuk vezetése az egyes kulturális szakterület legmagasabb szellemiségét őrző és fejlesztő folyóiratát megbecsüli, fenntartásáról, havi megjelenéséről gondoskodik”, annyira örvendetes, hogy a szerkesztőség a következő, az idén diplomázókat bemutató nyár/2-es szám után az ősztől remélhetőleg visszatérhet az eredeti tagoláshoz.
Több írás kapcsolódik a lapban a mű és szellemi, anyagi környezete, a műgyűjtés, a mecenatúra témájához, például a bécsi, a bázeli művészeti vásárokat vagy a Konok Tamás festőművész magángyűjteményét bemutató cikkek; más dolgozatok pedig a hazai és nemzetközi kortárs művészet jelentős teljesítményeit mutatják be, többnyire aktuális kiállításokról, a többi között Nádler István, Orosz István, Rácmolnár Sándor, Roskó Gábor tárlatáról írt recenziókkal. Stefanovits Péter grafikusművész ezúttal nem saját alkotásaival van jelen a lapban, hanem egy írással, amelyben a sokszorosított grafika hitelességének a kérdését vizsgálja. A fogalmat ugyan elsősorban technikai szempontból elemzi, egyértelmű azonban, hogy a technikai és az etikai szempontok ugyanolyan szorosan összekapcsolódnak a sokszorosításban, mint (ahogyan azt a Kepes György-emlékkiállítást bemutató cikk József Attilát parafrazeáló címe mondja) a játék és a komolyság a művészeti tevékenységben. Ha hagyják.