Nem okozott csalódást a bemelegítés

Magyar dalokkal melegített be hétfőn a Sziget Fesztivál, amely mától gőzerővel dübörög a Hajógyári-szigeten. A fősodorban ma az anyai ágon magyar származású kanadai–amerikai énekesnő, Alanis Morissette mellett a kamaszlányok álma, a brit The Kooks csapata is helyet kap a Nagyszínpadon, ahol hétfőn kizárólag a hazaiaké volt a terep. Ki is használták az alkalmat szépen. Nyolc óra, nyolcvan magyar dal a legjobbak közül.

Zorán, Bródy, Szörényi, Omega mind húzóneveknek számítottak a hétfői magyar dal napja programjában, s bár a közönség szája akarva-akaratlan ráállt a régi slágerekre, amelyek a nagy öregek előadásában szinte egytől egyig ütöttek, érdekes módon nagyon is kivételesnek számított – s tudjuk jól, ezután is annak számít majd – ez a hatalmas zenei válogatás. Jóllehet manapság a retró divatba jött a kereskedelmi rádiókon, a magyar könnyűzene éllovasainak manapság nem szokás nagykoncertet vagy egyáltalában valamirevaló koncertet szervezni. A kilencvenes évek elején alig néztünk föl az Illés- és LGT-számok alá pengetett botladozó akkordokból, döbbenten láttuk, hol koncertezik Koncz Zsuzsa, milyen kínkeservvel próbálnak felszínen maradni a gombamód színre bukó gagyizenészek közt azok, akiknek nagykoncertjeit elrongyolódott kazettákról hallgattuk éveken át. A hétfői Sziget-nyitó azt bizonyította, mégsem mi őrültünk meg, csak a vadkapitalizmus tenyerelt rá az életünkre ezen a téren is.
Hétfőn nemcsak a közönséget eresztették kedvelt előadóihoz, de közönséghez engedték a magyar könnyűzene alapjainak letéteményeseit is, értő, lelkes közönséghez, méghozzá igen nagy tömegben. Egy nagy jutalomjáték volt a magyar dal napja azoknak, akik már alig jutnak hozzájuk méltó színpadhoz. Zorán, miután a Nagyszínpad előtt ezrek dúdolták vele az Apám hitte dallamát, csendesen csak anynyit mondott: „Hát ez igazán megható…” Korántsem mondható, hogy az idősebb vagy a középkorú korosztály dominált volna a nézőtéren. A Sziget, ahogy ennek lennie kell, zsúfolásig tömve fiatalokkal és külföldiekkel, a pásztázó kameráknak sosem okoz gondot Lukács Lászlóval vagy Nagy Feróval együtt tátogó szájakat találni: „azok a boldog, szép napok, ég veled!…” A hangulat hol az egekbe emelkedik, hol kicsit lankad, s mindenkinek jólesik, amikor a Nagyszínpad mögül búcsúsugarakat küld a nap. A műsorvezető Novák Péter félrevonja az addig Lovasival közösen zenélő Csík Jánost, mondván, azt már hallottuk, milyen a magyar népzene feldolgozva, de ugyan húzzon már el egy kalotaszegi keservest, hogy azt is halljuk, milyen ez a mi zenénk! Nem tudom, az éles fény teszi-e, azt sem, egyedül vagyok-e vele, de megnedvesedik a szemem sarka, s hideg futkos a karomon, ahogy a vékony, meg-megöblösödő hegedűszó a sokezres tömeg fölé tekereg. Aztán ováció. Persze, hogy nem vagyok egyedül.
Csalódást kevesen okoztak. A nagy öregek hozták a formájukat, újra átéltük a KFT-vel a kihagyhatatlan alkalmat a nádasban azzal a lánnyal, akihez hasonlót Bródy az országúton hagyott Földvár felé, félúton. Tolcsvay Lászlóval mindenki együtt mondta: „Jöjj, kedvesem”, rengetegen örültek a Quimbinek, és jó volt együtt üvölteni, hogy „Üljenek a fiúk ölébe a lányok”, azt is: „Nem adom fel!” A nap vége Ákossal, Presserrel és Demjén hiányában telt. Zorán így búcsúzott az ujjongóktól: „Köszönjük, fantasztikus volt!”