Nyári vigasságok

Évek óta nem történt kacsatojás okozta szalmonellamérgezés, pedig az volt a szocreál üdülési szezon slágere. Van más. Emberemlékezet óta nem történt például nyáron annyi tömeges ételmérgezés, mint az idén. Komplett táborok kerülnek kórházba hasmenéssel és hányással, és aki már megtapasztalta a szalmonella áldásait, tudja, ezzel vége is a nyaralásnak. Szép hosszú fertőzés, folyamatos utókontrollal, ajánlatos vele a háziorvos közelében maradni. Szülő legyen a talpán, aki az elmúlt hetek hírei után szorongás nélkül engedi a gyermekét táborozni. Vagy ülteti fel ufóhintára.
A töki baleset árnyékában tragikomikusnak hat, hogy átmenetileg leállították az ország öszszes ufóhintáját. Miért nem a hullámvasutakat? Mekkora az eshetősége annak, hogy legközelebb is pont egy ufóhinta fog összedőlni? Eső után köpönyeg. Tipikus magyar problémakezelés. Mint az az ötven defibrillátor, amelyet a kormány készül a sportszövetségeknek ajándékozni. Kolonicson már nem segít. A szakértő arról elmélkedik, hogy nyugati mintára a defibrillátornak ott kellene lennie minden metróállomáson és plázában a poroltó mellett. Csakhogy az újraélesztő készülék nem poroltó. Nem árt, ha valaki ért is hozzá a környéken. Ahhoz pedig meg kellene szervezni a széles körű életmentő képzést. Ez éppúgy valósul meg majd, mint az alacsonyra szerelt villanykapcsoló.
A nyári vigasságok legnagyobbika, a vízbe fúlás még az ételmérgezést és a búcsúbalesetet is túlszárnyalja. Úgy tűnik fel, Magyarország lassan nagy elmegyógyintézetté alakul, amelyben a beutaltak többsége erős önképzavarban szenved. Mi más juthatna az eszünkbe, amikor arról a négy fiatalról hallunk, akik vízibiciklizni indultak a balatonszárszói strandról. Ötszáz méterre voltak a parttól (ez még jó úszónak is tisztes távolság), amikor két fiú, bár úszni nem tudott, a vízbe ugrott. Az egyikük még megkapaszkodott a vízibicikliben, a társa azonnal elmerült. Vajon nem kellene-e végre kötelezővé tenni, hogy a vízi járművek kölcsönzése előtt rövid eligazítást tartsanak a szolgáltatók a mély víz veszélyeiről? Jobb eredményt hozna, mint az ufóhinták felülvizsgálata.
Az idei vízibaleset-statisztika még a korábbi évekénél is elrettentőbb. Pedig csak elvétve van nyári nap, de honfitársaink elméjét még ez a kevés is megzavarja. Miféle gondolatokat forgathat a fejében az, aki úszástudás nélkül ugrik vízbe a Balaton közepén? És mi vezérelheti a társát, aki szintén úszástudás nélkül utánaugrik? Miben reménykednek? Sellő felbukkanásában, aki gyengéden a karjára emeli és hintáztatja őket a habokban? Vagy talán nem hallottak róla, hogy a vízen nem lehet járni?
A vízibicikli nekem amúgy kiemelt kedvencem. Egy órára ezer forintért családok részesülhetnek a nagy víz részegítő élményéből. Különösen a csúszdás fajtát szeretem, azon a legnagyobb a csábítás. A nyikorgó, otromba fém jármű átforrósodik, és még annak is csúszni támad kedve, aki úszógumi nélkül nem szokott a bóján túlra merészkedni. Annak idején kimondott tilalmat rendeltem el családon belül a csúszdás vízibiciklire. Aki lemerül, azt egy darabig meg sem találják a Balatonban. A tavat ismerők tudják, hogy azonnal továbbviszik a kiszámíthatatlan fenékáramlatok.
Polgártársaink vízbe vetik magukat minden eléjük kerülő pocsolyába, kacsaúsztatóba, bányatóba, folyóba, fittyet hányva az elővigyázatosságra, elfeledve, hogy két kartempóra sem képesek. Könnyen boruló kajakba szállnak, miközben semmit sem tudnak örvényről, viharjelzésről, hirtelen mélyülő tófenékről. Talán mindannyian csodában reménykednek. Lassan valóban úgy tűnik, egyre többeknek kell csoda hozzá, hogy túléljék a nyarat. Mintha nagyobb lenne manapság a mámor és az önfeledt szórakozás, a kikapcsolódás utáni vágy. Mintha egyre erősebb impulzusokra áhítoznának. Mintha az önvédelmi reflexek is sorvadnának.
Ha maradtak még páran józanok, vigyázzanak rájuk is!