Boszniai-Hercegovina felszabdalása ellen született meg a daytoni megállapodás, amely lezárta ugyan a véres boszniai háborút, ám amellett, hogy saját entitás létrehozásával jutalmazta meg az agresszort, valamennyit azzal sújtotta, hogy egy működésképtelen rendszert hagyott Boszniára. A három nemzet két entitása közötti ellentétek nem oldódtak fel. Dayton fenntartása egyik nemzetnek, egyik entitásnak sem érdeke, csak a nemzetközi közösségnek, amely katonai jelenlétével is igyekszik életben tartani Richard Holbrooke által nyélbe ütött – akkor egyedüli lehetségesnek tűnő – megoldást. Holbrooke-nak ugyanis érthetően a legfontosabb a háború befejezése volt, s ez a megoldás vezetett a leggyorsabban a békéhez.
Három törekvés azonosítható most Boszniában. Az egyik a bosnyákok által képviselt cél, hogy helyreálljon Bosznia-Hercegovina egysége, megszűnjön az összetett, nehézkesen működő rendszer. A másik a szerbeké, akik legszívesebben kiválnának Boszniából, s Szerbiához csatlakoznának. Mivel ennek jelenleg nincs realitása – még emlegetése is károkat okoz a Szerb Köztársaságnak –, a minél nagyobb önállóságra törekednek Bosznia-Hercegovinán belül, ami még inkább megnehezíti az életet a közös hazában. A harmadik a nemzetközi közösségé, amely a jelenlegi helyzetet tartaná fenn csakis azért, nehogy elmérgesedjen a helyzet. A diplomaták pontosan tudják, hogy a daytoni megállapodás hosszú távon nem jó, nem hoz fellendülést a háborúban elpusztított országnak.
Haris Silajdzic, a háromtagú boszniai-hercegovinai elnökség bosnyák elnöke egyértelműen fogalmazta meg a szarajevói politikai elvárást, hogy a múlt ne tartsa fogva a jövőt: „Karadzsicsot letartóztatták, Milosevics halott, politikai projektumuk Boszniában pedig él. Valamennyiünk kötelessége eltörölni a genocídium következményeit”.
Világbajnokunk rosszul lett, újabb hat magyar érem a budapesti birkózóversenyen
