Szirupos amerikai álomkór

Mi lesz, ha Bocelli az öreg Iglesias fiatalkori hangján elénekli Elton John repertoárját? Hát szintetizáltunk magunknak egy Josh Grobant, aki úgyis akkora sztár az óceánon túl, hogy felénk se jön még egy darabig. Huszonhét éves és multimilliomos, a karácsonyi lemezek örök trónjáról magát Elvist taszigálta le. Josh idegesítően negédes és irigyelnivalón tehetséges – a baj az arányokkal van: gyakran ez, és ritkábban az.
Minden odakinti életrajz kiemeli, hogy zsidó apa, norvég anya gyermeke – nálunk kétszer is meggondolja az újságot író, helyes-e említeni. Nem személyes adat-e? Már amennyiben például a muzsikája nem volna az… Joshua Groban vékony, sármos fickó, igen szép színű, alul különösen testes baritonnal. A koncertfilmen viszont feltűnik, hogy kimódolt borostája alatt mennyire feminin. Tény viszont, hogy negyvenállomásos turnén tölti meg az államok legnagyobb házait, s nem lézershow-val, háttértáncosok előembereként operál, netán tátogva. Nem, Josh dalokat ír, azokra szövegeket, lemezein s e filmen is több hangszert több mint tűrhetőn kezel. Hátországa egy jó nagy marok stúdiózenész, aki sok karón sok varjút látott már – fegyelmet tőlük kell tanulni, sőt az odaadás profi imitálását is. Sehol egy felesleges sorvégi girland, egy magamutogató (vagy játékörömből származó) kilengés. Valamit valamiért.
Kivétel a színpad széleire állított manöken vonós pár, és itt kezdődnek a bajok is. Flitteres-estélyis ázsiai vadóc hegedül emitt, amott elmélyültre dizájnolt, vörös ruhás, szőke kebelcsoda gordonkáz. Mi ez, ha nem színtiszta hatásvadászat, sőt klasszikosznobéria?
A fő attrakció Groban – szívbe markoló lírára könnyfakasztó érzelmességet pakol, de hiába az enyhén nazális, ám tisztán intonált énekszóló, a gazdagon, s nem sablonakkordokkal szerelt együttes: lágynál már nincs lágyabb, lassúnál nincs lassabb, a zenét pedig nemcsak melódia, hanem ritmus is éltetné. Ritmusa volna hangulatoknak, színeknek, témáknak s így a koncertműsornak is, de ennek nincs. Csak szirup van, és szerelem, és morfondír, és (szép) halál. A Salt Lake City-i arénában lányok-asszonyok ezrei, tán tízezrei. Josh érintésére magukat két kézzel ájulásba legyező tinik, papundeklitranszparenssel piszmogó, kifent-kikent szinglik, hátul, óvatos távból mobilt nyomkodó farmerfeleségek. Mintha low-budget szappanoperában néznénk széjjel, pedig ez valóság, az amerikai álomkór.
Mindezek miatt és dacára megkockáztatom: ma Josh Groban a pop egyik legjobb lírikusa. Egy dalt – mondjuk, a Grammyre jelölt Remember when it rained címűt – mindenkinek muszáj tőle hallani, csakhogy egyelőre ennyi az életmű: egyetlen finom cseppben tengernyi kereset. De ifjú még, hangja szárnyal, bárcsak egy lányt is látnánk már mellette, nemcsak kutyát, hogy ha szűk is az érzelmi paletta, érjen az a líra legalább.
(Josh Groban: Awake, Warner DVD + CD, 2008)