Volt egyszer egy ember, olyan komédiás fajta. Sokat vándorolt szerte az Őrségben, betért a többi komédiáshoz, iszogattak egy-két pohárkával, faltak hozzá valamit, diskuráltak, aztán bejárták a határt, vagy fűszálat rágtak réten heverve. Éppen nyolc esztendővel ezelőtt ez az ember jártában-keltében betért egy faluba. Úgy megtetszett neki a falu, hogy nyomban elhatározta, itt ő birtokot vásárol. Talált is eladó házat, meg is vette, minden nyáron ott kaszált, kalapált, rendezkedett a kertben. Mindegyre csak jöttek hozzá a falubeliek, nézzék meg, mit épít, aztán segítettek neki: kaszálni, a patakpartot tisztogatni, a pajtát javítgatni. Alig egyet-kettőt pislantott, komája lett az egész falu. Na, azt a komédiást úgy hívják, hogy Szarvas József, a falut meg úgy, hogy Viszák.
Valahogy így kezdődött a mese. Hogy miképp végződik, azt csak a Jó Isten tudja, a közepét viszont saját szememmel láttam. Tavaly is, idén is színészek, képzőművészek, muzsikusok érkeztek a faluba, és vertek tanyát Szarvas Jóska udvarában július utolsó hétvégéjén. A pajtában szavaltak, muzsikáltak, színdarabot játszottak. Na, de ez a közepe is kezdődött valahogy. Történt egyszer, hogy a házigazda és barátja, Kaszás Attila beszélgettek. Szót ejtettek Kaszás őseinek házáról Zsigárdon, amit a színész a falunak adott, csak azt kérte, használják jóra. Szarvas meg elmondta barátjának, mennyire szeretne ő is az Őrségben jót tenni, művészettel, kultúrával, szórakozással megajándékozni a viszákiakat, s az Őrség csodáját ajánlani a fellépőknek, kiállítóknak. Kaszás Attila lelkesedett az ötletért, de a megvalósításban már nem tudott részt venni, még azon a tavaszon meghalt. Szarvas úgy érezte, mintha ígéretet tett volna neki, és kegyeletből, hűségből, barátságból fogott a szervezéshez.
Összedugták a fejüket Avas Józseffel, a későbbi viszáki polgármesterrel, és kitalálták, mi legyen: a szombati falunap köré kanyarítják a programokat. Felkészítették a faluházat, felújították a pajtát, amely az első előadás kezdésének percében lett készen, és felgördült a képzeletbeli függöny. Valami elkezdődött. Döcögősen, nehézkesen, mégis kedvesen, szeretni valón. Szarvas Jóska és családja úgy néztek ki a hétvége után, mint valami természeti csapás túlélői. Mégsem volt kérdés, hogy lesz-e folytatás. Lett.
Múlt csütörtöktől vasárnapig újra felbolydult a falu. A pajta még szebb lett, a kertben szobrok sorakoztak, az italt igazi büfés mérte, és ami a legfontosabb, a program jóval gazdagabbá vált. Ahogy a házigazda mondta: mostanra lett kész a rendezvény, ezen túl megtartja, szervezi önmagát. Tavaly hajtott ki, idén eresztett gyökeret, már élni, virulni fog.
Erős felütéssel kezdtek. Miután a faluházban bemutatkozott a szalafői festőművész, Horváth János és vendége, Szabán György, Fábry Sándor vette át a szót. A szókimondó humorista óriási sikert aratott, de ez az ő munkakörében alighanem szakmai követelmény. Barátságból jött, adott, amit tudott, és jól érezte magát, hajnalig beszélgetett a háziakkal. Ha még egy kicsit marad, talán nem kerül a hétvégi bulvárlapok hasábjaira. Hallgatni kell az Őrség vendégmarasztaló szavára. Én azt tettem, ott maradtam három napig, emlékezetes előadásokat néztem meg és remek barátokat találtam. Például Kovács László kalocsai fazekast, akinek csipkeszerű, áttört tányérjai és tradicionális főzőedényei évszázadok örökségét őrzik.
A színházi előadást pénteken este telt ház (pontosabban telt pajta) előtt tartotta négy ifjú színész. Balogh Rodrigo, Zöld Csaba, Tompos Kátya és Szőcs Artúr egy cigány ember és a fia történetét adta elő ülve, csak a szöveg és a Söndörgő által megszólaltatott zene erejével teremtve élő, vibráló hangulatot. A De, jajj című cigánykabarét a Spinoza-házban rendszeresen játsszák az ifjú tehetségek, de a Söndörgővel itt léptek fel először. Ha úgy tetszik, ősbemutató helyszíne volt Szarvasék portája.
A szombati műsor összefonódott a falunappal, helyszíne a sportpálya és a mellette felállított sátor volt. A kínálat pedig a szokásos: bográcsozás, focimeccs, tűzoltósági bemutató, sorversenyek, asszonykórusok és – a vadakkal teli Őrségben nagyon fontos – szalmabábu-kiállítás. Az esti fellépéseket a sátorban jó pár madárijesztő és több száz vendég figyelte. Csankó Zoltán és fia, Tamás sajátos feldolgozásban adtak elő egy Petőfi-verset: az apa szavalt, a fiú pedig kezeivel az apa hóna alól kinyúlva gesztikulált. Vicces volt. Szőcs Artúr és Pápai Erika A padlásból idézett dalokat. Profi volt. Csiba Julcsi, Kaszás Attila felvidéki unokatestvére népdalokat énekelt egy szál magában a színpadon. Hátborzongató volt. A tizenhét éves forma gyereklányban lüktet a magyar dallam. A szöveg, a hang, a ritmus természetes egységben él benne, feje aprókat bólintgat, keze rebben, szeme mosolyog. Átélt, őszinte dal kelt a színpadról, és betöltötte a hatalmas sátor pisszenéstelenül figyelő közönségének lelkét. Nem ének volt ez, hanem szertartás, amit egy őstehetség celebrált. Érdemes megjegyezni a nevét.
Másnap, a vasárnapi istentiszteleten Horváth János hegedűművész játszott, este pedig Tiffán Zsolt boraival búcsúztunk egymástól: az új ismerősök, a megint csak nagyon megviselt házigazdák, a vendégek és az Őrség.
Szarvas József arról álmodott, hogy pajtájában és másik otthonául választott falujában megjelenik minden igényes, szépre vágyó vendég vagy helybeli közös képessége, gondolata és értékrendje. Az álom valóra vált, és már formálódik a jövő évi program. Semmi sem menti meg a Szarvas családot a következő természeti csapástól.
Real Madrid
Xabi Alonso döntött: megvan, kik maradnak és kik távoznak a Real Madridtól
