Fejes János vásárosnaményi gazda érett gyümölcstől roskadozó fái az Agrana sűrítményüzeméhez vezető bekötőúttal szemben állnak. A gazda azonban nem a bő termést szüreteli, hanem hajnal óta ott áll traktorával és vagy kétszáz társával együtt a sok százmilliós állami támogatással felújított naményi üzem bejárata előtt, ahova kamion se be, se ki.
– Persze hogy nem engedhetünk. Keménynek kell lennünk, mert ha most hagyjuk magunkat belekényszeríteni a gyalázatosan alacsony árba, jövőre nyolc forintot sem adnak az almánkért – sommázta az összecsengő véleményeket a hatvanas évei derekán járó férfi. Gyönyörű piros almát termő – ráadásul minimális permetezést igénylő, rezisztens fajtákból álló – ültetvénye gyümölcseit hogy is adná oda bagóért. A betegségeknek ellenálló, korszerű fajtákból 35 holdnyit telepített néhány éve, ám az étkezési minőségű alma jelentős részét évről évre kénytelen ipari almaként értékesíteni. A dél-amerikai és észak-afrikai termőhelyekről érkező olcsó gyümölcs kiszorítja a magyar termést.
Rácz Imre balkányi gazda azt hánytorgatja, hogy öt-hat évvel ezelőtt kifejezetten léalmatermesztésre szánt facsemetéket helyeztek ki a termelőkhöz azzal az ígérettel, hogy rendes áron átveszik termésüket. Most meg úgy néz ki, mintha nem is lenne szükség a hazai léalmára.
– Már a fák kihelyezése is megért egy misét. Ötven–hatvan százalékos állami támogatással hétszáz forintért adták a piacon amúgy 350–400 forintért kapható csemetéket, majd az önerővel nem rendelkező gazdától mindjárt az első évben levonták a teljes hitelt a beszállított gyümölcs árából.
Torma Imre beregdaróci almatermesztő is pontosan így járt, vagyis mindjárt az első évben levonta tőle az Agrana a kihelyezett facsemete árát. De azt mondja, ő ennek ellenére viszonylag könnyebb helyzetben van, mert a gazdálkodásához szükséges többi kölcsönt – összesen 13 millió forintot –, igaz, kínkeservesen, tavaly sikerült kinyögnie.
Nem ilyen szerencsés Debreceni Károly szatmárcsekei gazdálkodó, aki több millió forint adósságot görget reménytelenül.
– Az a gond, hogy a winkes (a Wink az Agrana gyárait korábban birtokoló és léalmatermelés céljából facsemetéket kihelyező társaság – D. M.) ültetvények terhei nem csak azokat nyomják, akik hitelből állták az önrészt. Azok is termelési kényszerhelyzetben vannak, akik ki tudták fizetni a 40–50 százaléknyi önrészt. Ugyanis az állami támogatást csak úgy kaptuk meg a telepítéshez, ha tízéves művelési kötelezettséget vállaltunk. Ehhez jönnek a termelési hitelek, hiszen a tavalyi fagy- és aszálykár miatt szinte kivétel nélkül mindenki forgóeszközhitelek felvételére kényszerült. Igen sokan gazdálkodnak úgy is, hogy a felvásároló meghitelezi a növényvédő szert, a trágyát, majd levonja az alma árából. Tíz-egynéhány forintos almaár mellett ezek után mi marad? – kérdezi karját széttárva.
A Magyar Gazdakörök Országos Szövetsége (Magosz) hetekkel ezelőtt figyelmeztetett rá, hogy az akkor még csak suttogó propagandával terjesztett nyolc–tíz forintos felvásárlási ár köszönő viszonyban sincsen a minisztériumi és egyetemi számításokkal is alátámasztott 30–35 forintos előállítási költséggel. Felkérték hát Gráf József mezőgazdasági minisztert, közvetítsen az ellenérdekelt felek között.
A miniszter ment, tárgyalt, hivatalosan meg is fogalmazódott egy 15–20 forintos ár, azonban ezt Jakab István, a Magosz elnöke és Budai Gyula szövetségi igazgató a termelők képviseletében elfogadhatatlannak minősítette. Bejelentették, hogy a harmincforintos ár kiharcolása érdekében blokád alá helyezik a feldolgozókat. A meghirdetett demonstráció előestéjén Budai a követelést még a miniszterhez írt levéllel is megfejelte, amelyben felemlegette a feldolgozóknak kifizetett sok százmillió forintos fejlesztési támogatást, a jelenleg is „ketyegő” támogatásokat, és felszólította az agrárminisztert, hogy gyakoroljon nyomást a feldolgozókra a szubvenciók felülvizsgálatával, illetve a kifizetések felfüggesztésével. A miniszter nem ért rá válaszolni, helyette Gőgös Zoltán államtitkár állt ki keményen – nem a magyar termelők, hanem a külföldi tulajdonú feldolgozók védelmében. Kijelentette, hogy a magyar kormány nem hajlandó megzsarolni a honi pénzből fejlesztő külföldi tulajdonosokat. A kemény mondatokat kemény válasz követte: a termelők először az Agrana vásárosnaményi és anarcsi üzemeit vették éjjel-nappali blokád alá, majd az Eszat Kft. mátészalkai feldolgozója következett. Augusztus 25-én, hétfőn hajnalban háromszáz munkagép és személyautó vonult a vásárosnaményi üzem elé, beszorítva a telephelyre tucatnyi kamiont, amelyek azért érkeztek, hogy sűrítményt szállítsanak az üzemből. A Magosz tárgyalódelegációja pedig nemet mondott Szigeti István helyi igazgató azon kérésére, hogy engedjék ki a szerinte üres kamionokat, mert benn tartásuk tovább növeli a piaci gondok miatt amúgy is tetemes költségeket.
A vásárosnaményi blokád résztvevői, látva az udvaron sorjázó szép zöld Scaniákat, úgy vélik, meglepő lenne, ha üresen várakoznának. Felmerült az a gyanú is, hogy blöff az egész árháború, az Agrana már behozta a kínai sűrítményt, és megkezdte feljavítását a sűrítményüzemben. Erre azonban nincs bizonyíték, a szóbeszéd elhal, majd az elkeseredést némiképp enyhítendő elterjed a hír: a CBA átveszi az ipari almának szánt, ám étkezési minőségű gyümölcsöt kilónként nyolcvan forintért, a felvásárlást a Magosz megszervezi. Aztán az újabb biztatás: az érdekképviselet felvette a kapcsolatot a lengyel parasztszövetséggel, és kiderül, nem igaz a feldolgozók által terjesztett információ, miszerint a lengyelek odaadják 6-7 eurócentért a léalmát. Kedden, Jakab István és Tilky Attila fehérgyarmati országgyűlési képviselő varsói egyeztetései nyomán az is kiderült, a lengyeleket meg azzal etették, hogy a magyarok adják bagóért az almát. Jakabék megállapodásra jutottak a lengyel parasztszövetséggel arról, hogy itt is, ott is folytatódik a feldolgozók elleni blokád – a lengyelek 11, a szabolcsiak három üzemnél bénították meg a közlekedést –, és arról is egyeztetnek, hogy 12 eurócent alatt egyik ország termelői sem adják a léalma kilóját. A lengyel érdekképviselet vezetőit és a magyar delegációt fogadta a lengyel agrárminiszter is, és Tilky Attila tájékoztatása szerint arra szólította fel őket, hogy bővítsék ki a lengyel–magyar érdekszövetséget a szlovákokkal és a csehekkel. A varsói tárcavezető azt is bejelentette, hajlandó képviselni a gazdák által követelt 12 eurócentes árat a feldolgozóüzemekkel szemben. Közölte, hogy berendeli vizsgálatra az Agrana által gyártott sűrítményt, és kezdeményezi az Európai Uniónál, hogy a 400 ezer tonna sűrítményt az EU-ba szállító Kína kerüljön át a 14 százalékos kedvemémyes vámtarifából a 18 százalékosba.
Megkérdeztük a honi tárca sajtófőnökét, Dékány Andrást, lát-e esélyt arra, hogy az érdek-képviseleti kapcsolatfelvétel nyomán a két tárca együttesen harcoljon ki némi piacvédelmet saját termelői részére az Európai Unió illetékes szerveinél. Dékány azonban lehűtötte vérmes reményeinket, mondván, nem gondolja, hogy a nemzeti minisztériumoknak bármiféle ráhatásuk lehetne a piaci viszonyokra és árakra. Sőt Jakab István időközben telefonon érkező tájékoztatását is cáfolta, miszerint a lengyel gazdák nem adják 12 eurócentnél alább a gyümölcsöt. Ő ugyanis az MTI tudósítása – és nem varsói képviseletünk tájékoztatása! – alapján úgy tudja, a lengyel almások boldogan szabadulnak meg az almától hét eurócentért, mert nekik ennyiből is kijön a gyümölcs kilójának előállítása. Azt az információnkat, hogy Lengyelországban a hét közepén már 11 sűrítményüzem volt blokád alatt, amelyekbe egyetlen kiló alma sem ment be, és egyetlen kamion sűrítmény sem jött ki, a sajtófőnök nem kommentálta.
Fellapozzuk Harcz Zoltán, a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) főosztályvezető-helyettese által készített munkaanyagot, amelyből kiderül, hogy a léalma önköltsége kilogrammonként nem 15 és nem is 20, hanem 34 forint. Az anyagban szó van még a német léalmapiacról, a magyar sűrítményexportról, a mintegy 400 ezer tonnányi kínai sűrítmény európai piacon történt megjelenése okozta sokkról. Sok mindenről, csak arról nem, hogy az alma előállítása kevesebbe kerülne annál a 30 forintnál, amelyet a termelők szeretnének megkapni érte. Ezek után végképp nem értjük a minisztérium hivatalos álláspontját, miszerint a sok-sok állami támogatást elnyelő feldolgozókra történő nyomásgyakorlás olyan zsarolás lenne, amely egy magára valamit is adó európai kormány részéről nemcsak kerülendő, de egyenesen tilos.
Pedig piacgazdaság ide, áruk szabad áramlása oda, arra még nem volt példa, hogy egy mezőgazdasági ágazat hatékonyan tudjon működni átgondolt országos termeléspolitika nélkül – véli Pethő Ferenc, az újfehértói almakutató állomás egykori igazgatója, nyugalmazott egyetemi tanár, aki emlékeztet: a húszas években igenis kötelezték a cégeket bizonyos eljárásokra. Például a Krausz növényvédőszer-gyárnak előírták, adja ki kipróbálásra a műtrágyát a gazdáknak, mert a hivatal csak ezután engedélyezi az új termék bevezetését. A ma is aktívan gazdálkodó idős professzor szilvaszüret közben fogad, és felidézi, hogy az első világháború végéig Magyarország gyümölcsöskertje a Partium – azon belül is leginkább Szatmár és Nagyvárad környéke – volt. Trianon után ezekből a kertekből többé nem érkeztek gyümölcsszállítmányok a budapesti piacokra, helyüket az amerikai alma foglalta el. Az agrárvezetés azonban úgy gondolta, ez így nem lesz jó, a tradicionális magyar gyümölcstermesztés nem adható fel teljesen. Szakembereket küldtek szét szerte az országban, mérjék fel, hol lehetne a kiesett gyümölcsösök helyett újakat telepíteni. A Tisza mentét Tokajtól Vásárosnaményig Okalyi Iván agrármérnök járta be, szorgalmasan összeírta azokat az ősgyümölcsösöket, amelyekbe gazdáik csak szüretelni jártak, mert az alma, szilva, cseresznye és dió magától megtermett. Ezeken a vidékeken – és persze a Zalai-dombságon – kezdődött meg aztán a gyümölcs, zömében alma telepítése. Ennek eredményeként a húszas évek végére jelentős ültetvények jöttek létre, majd további fejlesztésekre sarkallt, hogy az ültetvények kialakításához állami támogatást kaptak a gazdaságok, a községeket pedig faiskolák fenntartására kötelezték. Később – kizárólag szaktanácsadási feladattal – felügyelőket jelöltek ki a megyék élére a gyümölcstermesztés segítésére.
Az osztrák után a német piac is egyre inkább igényelte a magyar gyümölcsöt. A Tisza mentén Nagy Sándor irányította a telepítéseket, neki Pethő Ferenc kutatásai szerint óriási érdemei voltak abban, hogy Szabolcs-Szatmár megyében a háború alatt is virágzott az almatermesztés. Az almáskertek tulajdonosi szerkezete 1947-ben a zsidó birtokok elkobzásával és bérbeadásával, majd 1949-ben az államosítással átalakult, ám a birtokméretek nem változtak. Sőt a szovjet–magyar kereskedelmi szerződés megkötésével újabb piac nyílt, amely mennyiségi almatermesztést követelt meg a téeszektől, állami gazdaságoktól. Így a hatvanas–hetvenes években újabb telepítési hullám következett, szinte kizárólagossá vált a nagyüzemi termelés.
A zömmel szovjet piacra termelő almáskertek azonban 1989-et követően szétaprózódtak, a kis birtokok gazdái pedig nem rendelkeztek a szükséges értékesítési tapasztalattal, Pethő professzor szavaival, nem tudtak a termékből árut csinálni. Aztán az 1991-ig még nyitott, ám a szervezetlenség miatt egyre kevésbé elérhető keleti piacok kapui is bezárultak, hogy szinte abban a pillanatban megnyíljanak a nyugat-európai termékek, termények előtt. Az új tulajdonosok ott álltak az európai piacokon versenyképtelen almájukkal, korszerűtlen, elöregedett ültetvényeikkel, piaci tapasztalatok nélkül.
– Igen sok tényező játszott szerepet a katasztrofális összeomlásban, amelyek közül szerintem egy máig ható körülmény külön figyelmet érdemel – mondja Pethő Ferenc. – Nevezetesen az, hogy a kárpótlással, illetve az egykori tulajdonosok mezőgazdaságtól régen elszakadt – gyakran Magyarországról is réges-régen eltávozott – örököseinek földhöz juttatásával olyan emberek kezébe kerültek a gyümölcsösök, akiknek eszük ágában sem volt gazdálkodni. Ez nem volt jó hatással a gyümölcstermesztés egészére, mint ahogy igen negatívan hatott az is, hogy a kilencvenes évek elejétől lassan meginduló fejlesztéseket nem gondolták végig piaci szempontból. Újra csak a nagy mennyiség előállítására alkalmas ültetvények kialakítása lett a cél, ám senki nem tudta, hogyan fogják a nagy mennyiséget folyamatosan elhelyezni azokon a fizetőképes piacokon, ahol igen erős konkurenciával kell szembenézni. Ráadásul mára már a szakmai alapokat adó kutatóintézetek is végveszélybe kerültek: forrásaikat teljesen megvonta a szakminisztérium, s azt a koncepciót alakították ki, hogy a kutatóállomásokat privatizálni kell. Erre a sorsra jutott a 160 millió forintos adósággal küzdő újfehértói gyümölcskutató állomás is, s bár érdeklődne iránta a debreceni egyetem, nemigen lesz gazdája egyhamar, mert az adósságterhet nem tudja átvállalni. Az állam kivonulása a kutatásból különösen érthetetlen, hiszen hiába vannak a világpiacon kitűnő almafajták, amelyeknek a csemetéit a hivatalnokok szerint csak meg kell venni és el kell ültetni. A telepítések ugyanis akkor lesznek nagy biztonsággal eredményesek, ha legalább tíz évig tesztelik az adott fajtát a mi éghajlatunk alatt. Nagyon sok, másutt kitűnően termő fajta ugyanis nem bírja a magyar klímát. Ha megszűnnek a kutatóállomások, ki fogja ezt a feladatot elvégezni? – teszi fel a kérdést Pethő professzor.
De nem érti a minisztériumot a szabolcsi almaültetvények helyzetének kitűnő ismerője, Lenti István főiskolai tanár, korábban kálmánházi főkertész sem, akitől megtudjuk, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg valójában a hetvenes évek elejétől számít igazán Magyarország gyümölcsöskertjének. Ebben az időben ugyanis az itteni gazdaságok adták a teljes termelés 60–65 százalékát. (Most ez az arány ötven százalék.) A vidéki lakosság körében a gyümölcstermesztés létforma lett, a nagyapától az unokáig mindenki érintett volt benne valamilyen módon. Ám már a hetvenes években felmerült, hogy az ültetvényszerkezet nem versenyképes. A rendszerváltáskor 15–20 ezer hektárnyi olyan gyümölcsös volt, amely nem felelt meg az igényesebb piacok követelményeinek. Pénz azonban soha nem akadt a fajtacserére. Különösen a rendszerváltáskor csappantak meg a források – emlékezik vissza Lenti István, hozzáfűzve, hogy a rendszerváltás költségeit elsősorban a paraszttal fizettették meg. Ez sok egyéb mellett abban állt, hogy folyamatosan pénzt vontak ki a mezőgazdaságból.
– Az agrárium minden koncepció nélkül, magára hagyottan vegetált, nem alakult ki agrárközérdek: a politika szétverte a korábban életképesen működő integrációkat – így a megye gyümölcstermesztési integrációit is –, és arra várt, hogy teljesen spontán alakuljon ki a termelők közötti horizontális integráció. A rendszer azonban néhány év alatt spontán csak nem akart kiépülni, helyette óriási káosz lett, amelyben megint csak a magára hagyott termelő húzta a rövidebbet a jól szervezett külföldi tulajdonú felvásárlói és feldolgozói lobbikkal szemben.
Lenti István állítja, nincs és a polgári kormány négy évét leszámítva nem is volt életképes országos szintű elképzelés az agrárium működtetéséről, helyette azzal szembesül a termelő, hogy a mindenkori kormányok gátlástalanul kiszolgáltatják a globális tőke érdekeinek. Lenti, aki a polgári kormány alatt megyei földművelésügyi hivatalvezetőként működött, állítja, a polgári kormány idején kezdett körvonalazódni egy magyar érdekeket szem előtt tartó agrárstratégia, ám azt az ellenérdekelt felek a baloldali sajtó közreműködésével igen rövid idő alatt nevetségessé tették, majd megbuktatták. Mindez erősen érintette a gyümölcstermesztést. Tizenötezer 30–40 éves ültetvényállomány nyomja ma is a piacot olyan módon, hogy senki nem műveli, viszont a magától megtermő gyümölcsöt valaki mégiscsak öszszeszedi, s olyan áron kínálja a feldolgozóknak, amenynyiért hajlandók megvenni.
– A települések piacai valamikor kitűnő felvevői voltak annak a gyümölcsnek, amelyet a gazda maga vitt oda értékesíteni. Ma már szó sincsen erről, száz eladóból 95 díler, aki látszatlicittel veri le az árakat az önköltség alá. Az eredmény mindkét oldalon siralmas: a termelő elképesztően olcsón kénytelen odaadni a gyümölcsöt a piaci árusnak, a vevő pedig ugyanezt a gyümölcsöt csak extraprofitot tartalmazó csillagászati áron tudja megvenni – sommázza álláspontját Lenti tanár úr.
Kérdésünkre, hogy a termelő pusztán az elszenvedője ennek a helyzetnek, maga nem tehet semmit, Lenti István azt mondja: a paraszt is hibás, hiszen mindenképpen hozzá kellett volna látnia a fajtaváltáshoz. Sőt odáig megy, hogy a feldolgozók előtti blokádig súlyosbodó almaháborúban a sűrítményüzemek oldalán is van némi igazság.
– A gyakorlatilag magukra hagyott almaültetvényeken legfeljebb 130 mázsa alma terem hektáronként. Ez nagyon kevés, és a betakarítással, szállítással együtt értelemszerűen nagyon drága árut eredményez, amelynek extraköltségeit a feldolgozónak némiképp joggal nem akaródzik megfizetni – véli, hozzáfűzve, hogy egy hektáron ma már minimum 400 mázsa almát kell megtermelni ahhoz, hogy a gazdálkodás hatékony legyen.
Az almáról a tájékozott fogyasztó tudja, hogy magas flavonoidtartalma miatt véd a szív- és érrendszeri betegségek és bizonyos daganatok ellen. Gyümölcssav- és vitamintartalma magas, több mint húszféle ásványi anyag található benne. Serkenti a vérkeringést, jótékonyan hat a máj és a belek működésére, méregtelenít és lúgosít. A kertész meg azt tudja, hogy szinte minden éghajlati viszony mellett meghonosítható, és kedvezőtlen években is lényegesen magasabb termést hoz, mint más gyümölcsök. Könnyen, kevés veszteséggel tárolható, egészen a friss gyümölcsök megjelenéséig eláll. Kérdés, hogy e fogyasztónak és termelőnek egyaránt áldásos gyümölcs eljut-e a magyar almáskertekből a magyar családok asztalára. Mert ha ez olajozottan működik, a minisztériumnak valóban nincs sok dolga a szabályozással. De ha nem így van, talán sokat javítana a termelők helyzetén és a magyarok egészségén, ha a szaktárca mégiscsak elgondolkozna a lengyelekkel való közös fellépésen, és koncepciót alakítana ki piacaink eurokonform védelme érdekében.
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
