Egy következmények nélküli ország

Magyarország válsághelyzetbe jutott, méghozzá olyan válsághelyzetbe, amelyben még nem volt a rendszerváltás óta eltelt csaknem húsz év alatt egyszer sem. Ez az egyre mélyülő, s lassan az ország szinte teljes immunrendszerét megtámadó válság egyszerre politikai, gazdasági és erkölcsi.
Politikai válság, illegitim kormány
Először is politikai, mert Magyarországon két és fél éve már illegitim kormány van hatalmon. Igaz, feledékenyek vagyunk, s hajlamosak mára már csak azt figyelni, hogy egy kisebbségben lévő kormány vergődik a hatalomban, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az illegitim helyzet kiindulópontja Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, amelyből feketén fehéren kiderült: a szocialisták a 2006-os választási győzelmet manipulációval, a választók tudatos félrevezetésével, hazugságokkal érték el. Ne feledjük, hogyan is mondta a még papíron ma is miniszterelnök? „Hazudtunk reggel, délben meg este” – miként a kommunisták az ötvenes években. És ne feledjük ma sem: nem a választási ígéretek miatt illegitim a kormány, hiszen a világ összes demokratikus országában ígérgetnek a pártok – bár általában korántsem olyan szemérmetlenül, mint nálunk a szocialisták tették –, hanem azért, mert a gazdasági tényeket, adatokat nem hoztak nyilvánosságra (lásd a szépreményű, finom modorú Veres János pénzügyminisztert), mert közérdekű adatokat hallgattak el, mert ötéves adócsökkentési törvényt fogadtak el a választások előtt, holott pontosan tudták, ezt a választások után visszavonják, és következnek majd a megszorító intézkedések és az adóemelések. Ezáltal a döntéshez szükséges információktól fosztották meg a magyar választókat, ami nem más, mint választási manipuláció, a választók tudatos félrevezetése.
Márpedig a választások tisztaságának megsértése a nyugat-európai demokráciákban főbenjáró bűn, mindez talán csak afrikai diktatúrákban lehetséges felelősségre vonás és következmények nélkül, például ahogyan Fábry Sándor mondaná: „nálunk szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban, amilyen Gabon vagy az ébredő Mali…”, vagy esetleg a 2000-es választások során az Egyesült Államokban. De már Kelet-Európában vagy Ázsiában sem tűrnek el ilyesmit: amikor Ukrajnában 2004-ben kiderült, hogy az elnökválasztáson csalás történt, kitört a narancsos forradalom, és megismételték a választásokat. Grúziában a választási kampányt végighazudozó és választási csalásokat elkövető Szaakasvili elnök ellen mentek az utcára az emberek, s most legújabban hallhatjuk a hírekben, hogy Tajvanon a választások után teljesen hiteltelenné vált miniszterelnök miatt lázadnak a polgárok, és napokra elfoglalták például a miniszterelnöki hivatalt. Szerencsére 2006 őszén feléledt a magyar állampolgárok természetes igazságérzete és erkölcsi érzéke, és már az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülésének estéjén a Kossuth térre mentek az emberek, követelve Gyurcsány Ferenc távozását, s utána még heteken át minden nap az utcán voltak egészen október 23-ig, amely napon a Gyurcsány-kormány az erőszakszervezetével brutálisan leverte, megverte, megalázta a magyar társadalmat, amit a magyar társadalom a mai napig nem hevert ki, lelkében ma is hordozza ennek nehezen viselhető emlékét. Az is nagyon fájó, hogy mindezt széttárt karokkal nézte végig az Európai Unió, amely szervezet állítólag elkötelezett a demokratikus és emberi jogi értékek mellett.
Politikai válság van, mert az őszödi beszéd után két évvel még mindig Gyurcsány Ferenc van hatalmon, holott 2006 őszén megalázták a demokráciát. Az azóta eltelt időszakban a szocialisták sokszorosan bizonyították, hogy fogalmuk sincs a demokratikus normákról és értékekről, cselekedeteik újra és újra posztkommunista, pártállami reflexeket hordoznak. Hiszen mit is mondtak az elmúlt időszakban? 2006 őszén azt hangoztatták, hogy azért maradnak a hatalomban, mert megvan a parlamenti többségük, a szocialisták – és akkor még a szabad demokraták – a bizalmi szavazáson felzárkóztak Gyurcsány mögé. Amikor pedig felvetődött, hogy a demokratikus erkölcsi normák miatt kellene távoznia Gyurcsány Ferencnek, akkor Lendvai Ildikó azt mondta, az erkölcsi szempontok számukra nem játszanak szerepet.
Lendvai: Mi maradunk hatalmon
Igen ám, de az ez év márciusi, a koalíció számára súlyos bukást jelentő népszavazás után változott a helyzet, az SZDSZ-nél elszakadt a cérna, nagy meglepetésre kiléptek a koalícióból. Ekkor már Gyurcsányék parlamenti többsége sem volt meg, ám a szocialisták rugalmasan azzal álltak elő, hogy ők még kisebbségből is képesek kormányozni, tehát továbbra is hatalmon maradnak, szó sincs előre hozott választásokról. Ám az igazi posztkommunista szenzáció ezután következett: néhány napja kiderült, hogy a szabad demokraták nem fogadják el miniszterelnökük immáron kétezer-hatszázadik, a korábbi programjaitól rugalmasan elszakadó kormányprogramját, azaz kiderült, hogy kisebbségben nem tudnak kormányozni, és valószínűleg nem tudják a költségvetést sem megszavaztatni a parlamenttel. Mindez egy normális demokráciában, de még egy félig fejlettben is azonnal kiköveteli a kormány lemondását és az előre hozott választásokat. Ám mit mond erre a talpig demokrata Lendvai Ildikó? Nagyon egyszerűt: ha nincs költségvetés, akkor is mi maradunk hatalmon, és punktum.
Átlépve minden határvonalat
Nos, ez az a pillanat, amikor a szocialisták átlépnek minden lehetséges Rubicont, ami még a demokráciához kötötte őket. Innentől kezdve világos a képlet: bármi történjen Magyarországon, akár cigány gyerekek is potyoghatnak az égből, akkor is a szocialisták lesznek hatalmon, egyszer s mindenkorra. Nos, ez az a helyzet, amelyet nem szabad és nem lehet eltűrni, mert ez nem más, mint a kádári pártállami diktatúra, az egypárti uralom visszatérése. Kulcskérdés, hogy ezen a helyzeten változtassunk. Kulcskérdés, hogy kiharcoljuk, kikényszerítsük az előre hozott választásokat, mert csak azok hozhatnak olyan katarzist, amely minden magyar állampolgárnak viszszaadhatja a reményt, hogy Magyarország nem egy beletörődő, sorsát kritika és ellenállás nélkül elfogadó, azon változtatni képtelen nemzet.
Gazdasági válság, sereghajtó pozíció
Gazdasági válság van, amely egyre mélyül és mélyül, s lassan – ha nem sietünk változtatni a jelenlegi állapotokon – visszafordíthatatlanná válik.
Jól tudjuk mindannyian: 2002-ben még az EU-hoz csatlakozni kívánó országok között az elsők voltunk, mintaadó ország, az utóbbi hat év szocialista kormányzása alatt pedig a legfőbb gazdasági mutatókban a nyolc csatlakozott közép-európai ország versenyében sereghajtók lettünk, és szégyenszemre lassan a 2007. január 1-jén csatlakozott Románia és Bulgária is megelőz bennünket. A gazdasági és szociális romlást magunkon és a környezetünkön is érezzük: Magyarországon már olyan szegényövezetek vannak, amilyeneket néhány évvel ezelőtt útjaink alkalmával Romániában vagy Macedóniában, Albániában láthattunk. De ezen túl, ha valaki veszi a fáradságot – jómagam vettem, és másoknak is ajánlom –, és körbesétálja a főváros legfontosabb utcáit, tereit, döbbenetes kép fogadja. A néhány évvel ezelőtt még dinamikusan fejlődő város látványosan omlik össze, kopnak a falai, szürkül, mindenfelé a romlás és a pénztelenség, illetve a gazdátlanság jelei mutatkoznak: szörnyű látni, micsoda visszafejlődés indult el, és döbbenetes, hogy ez egy, az Európai Unióba négy éve belépett közép-európai országban történik.
Korunk Korda Gyurija, Fradi-kolbász
Bármit megtennénk, ha megtehetnénk. De ez a jelenlegi hatalom nem enged minket cselekedni, gúzsba köt, megbénít, megnyomorít, kioltja a teremtő erőket. Szárnyalnánk, de levágják a szárnyainkat, mennénk előre, de visszalökdösnek minket; egyre több és több munkát vállalunk, de egyre kevesebb pénz marad adólevonás után nálunk. A hatalom azt üzeni nekünk: fogadjuk el újra a középszert, fogadjuk el újra a kádári langymeleget, a nyúlós-nyálkás semmit, szeressük újra, mint a régi szép időkben Korda Gyurit és korunk Korda Gyuriját, Győzikét, s ha jól viselkedünk, talán jutalomból Fradi-kolbászt is kapunk majd. Márpedig régi igazság: ha egy ország nem fejlődik, akkor egy ideig még stagnál, ám utána menthetetlenül sorvadásnak indul. Óriási a diszkrepancia, az ellentmondás a bennünk, állampolgárokban rejlő javítási szándék, jobbító energia és a szemünk láttára tönkremenő, tehetetlenedő ország között. Fel kell oldanunk ezt az ellentmondást mihamarabb, mert ha nem tesszük, akkor tönkre-megy az ország. De az ellentmondás feloldható: a feloldás módja annak a kormánynak a minél előbbi távozásra kényszerítése, amely valódi kormányzás helyett csak kommunikál és kommunikál, közben kiszívja a társadalom, az állampolgárok energiáit, majd feléli, felszámolja azokat, s eltünteti a saját csatornáiban, amelyek sokszor bizony nem mások, mint szennycsatornák.
Morális válság, pitiáner alkuk
S itt már az erkölcsi válságnál tartunk. Mondjuk ki: a demokrácia elerőtlenedése, védtelenné válása, a gazdaság csőd szélére kerülése, a társadalom elszegényítése és elgyengítése súlyos önbizalomhiányba sodorta az országot néhány év alatt. Individualizálódtunk és atomizálódtunk, nem vagyunk büszkék egymásra s magunkra se. Ócska, pitiáner alkukba megyünk bele, amelyeket indokolni ugyan tudunk, de nem vagyunk feldobva tőlük. Jó lenne végre feleszmélnünk, és észrevennünk: nem mi vagyunk mindezért a felelősek, hanem az a hatalom, amelyik tudatosan próbálja elhitetni velünk, hogy mi is csak olyan ócska kis csalók és mutyizók vagyunk, mint ők, s ha ezt elhisszük, akkor nem merünk számon kérni rajtuk semmit, mert nincs hozzá önbizalmunk és hitünk.
Holott vegyük végre észre: a mindenkori politikai elit az, amelyik megszabja, hogy egy országban működnek-e a demokratikus és mindennapi normák és erkölcsök. Márpedig a jelenlegi politikai elit magatartása és viselt dolgai következtében azok az erkölcsi normák és magatartásmódok, amelyek a legfontosabb kötőszövetét adják a jól működő demokráciáknak, Magyarországon romokban hevernek, illetve lényegében felszámolódtak. Nem állítható, hogy 2002 előtt minden rendben lett volna a demokratikus normák betartása terén, ám ami azóta következett be Magyarországon, arra aligha van példa Közép-Európában. Megszűnt az az alapvető követelmény, hogy a politikusok felelősséget kell hogy vállaljanak hibáikért és bűneikért, korrupciós ügyeikért, mutyizásaikért, amelyeket szóban vagy cselekedetben követtek el; megszűnt a felelősségvállalás intézménye, amely pedig a demokráciák nélkülözhetetlen eleme. S ami a legdöbbenetesebb, hazánkban immáron létjogosultságot nyert egy olyan szemlélet is, hogy a politikusoknak is joguk van önös érdekeiket követni, s ha nyilvánvaló viselt dolgaikra, korrupcióikra fény derül, és kibújnak a felelősség alól, azt is lassacskán természetesnek, „érthetőnek” tekintjük a közvéleményben.
Jómagam tizenkét évvel ezelőtt írtam le először, hogy ez egy következmények nélküli ország. Nos, ma úgy látom, hogy tizenkét évvel az első ilyen tárgyú cikkem óta a helyzet sokat romlott Magyarországon. Elképesztő, hogy ma már milyen könnyen siklunk el a Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban vagy a Heti Válaszban naponta-hetente feltárt, kormányon lévő politikusok, gazdasági vezetők korrupciós ügyei felett. Egy nemrég készült akadémiai felmérésben szinte minden nyilatkozó nagyvállalati vezető szerint korrupció nélkül nem lehet megrendeléshez jutni Magyarországon, a korrupció immáron rendszerré vált. Egy másik meginterjúvolt vezető azt mondta, hogy becslése szerint a GDP ötven százaléka vándorol magánzsebekbe hazánkban. Mit is jelent ez? Azt, hogy az ország éves teljesítményének a felét elrabolják. Mit várunk akkor? Csodálkozunk-e ezek után, ha azt olvassuk, hogy a MÁVCargo vezetői működőképes, állami tulajdonban lévő vagonokat adtak el fémhulladékként, csodálkozunk-e, ha ezek az emberek talán már Magyarországot is hulladéknak tartják?!
Hatástalan az Állami Számvevőszék
S ami a legriasztóbb: oda jutottunk, hogy ha néha egy-egy határozat születik állami törvénytelenségekkel, szabályszegésekkel kapcsolatban, akkor sem történik semmi. Gondoljunk csak bele: szegény Állami Számvevőszék és szegény Kovács Árpád hányszor tett közzé mostanában súlyosan elmarasztaló megállapításokat kormányzati szervekkel, hivatalokkal, minisztériumokkal, költségvetéssel kapcsolatban, de a kormányzat meg sem hallja, hogy felszólították a törvénytelenségek megszüntetésére. Mit jelent ez? Azt, hogy rosszabbak lettünk, mint Olaszország: ott még egy Tiszta Kezek Mozgalma rendet tudott vágni, a bírósági ítéleteknek foganatjuk volt. Európa közepén mi létrehoztunk egy szomorú hungaricumot: hivatalos szervek elítélő döntései, határozatai sem számítanak már semmit.
Foglaljuk össze tehát: Magyarország életveszélyes állapotba került, hazánk egyszerre van politikai, gazdasági és erkölcsi válságban, s ezek a válságok egymást felerősítik. Meg kell mentenünk ezt az országot, mert ez az egyetlen ország, ami a miénk, és nem akarjuk senkinek átadni, eladni, mert számunkra ez az egyetlen igazi kincs. De a megoldás nem lehet más, mint hogy nem bízzuk ezt a feladatot a vakszerencsére, a politikai elitek kegyes, atyáskodó jóindulatára, mert ezt a feladatot csak mi végezhetjük el. Keltsük végre életre a civil társadalmat, s csináljunk minőségi demokráciát.
Magyarországnak ebben a vészhelyzetben nem mutyimegoldásokra, hanem katarzisra van szüksége.

A szerző politológus

(A szeptember 12-én Budakalászon, a Budakalászi Polgári Körök Szövetsége által szervezett nagygyűlésen elhangzott beszéd szerkesztett változata)