Beszéljünk világosan!

Ma az a komoly nemzetközi és hazai elemzők véleménye, hogy az IMF gigahitele ellenére Magyarország a legsúlyosabb eset egész Európában. Az IMF adott egy esélyt a kormányfőnek, hogy közelítsen az igazsághoz, ami eddig mindig nehezére esett. Legutóbb azt mondta, hogy nagyobb lesz a visszaesés, mint amire az IMF gondolt, és amivel a költségvetést tervezték (–0,9 százalék). Érdemes áttekinteni, miért.
Azzal érdemes kezdenünk, hogy a gazdaság valós tényeit eltakaró hamis kormányzati propagandát nemcsak a rendszerváltás előtt, de azután is kiszolgálta a nemzetközi normáktól gyakran súlyosan eltérő állampénzügyi nyilvántartás. Elég Németh Miklós bejelentésére gondolni, amikor feltárta az adósság valós mértékét, vagy ellenpéldaként Gyurcsány ezernyi trükkjére gondolni. Ezekről még a parlamenti képviselőknek sem kell tudni a miniszterelnök szerint. A folytatólagos állampénzügyi hamisításokat még az uniós csatlakozás sem tudta végérvényesen kiiktatni.

Erőltetett exportorientáció és hamis állampénzügyi nyilvántartás.
A legnagyobb hamisság és egyben önámítás, hogy a gazdasági növekedést és egyben a jólét forrását a hazai hivatalosok (benne a jobboldal sok vezető közgazdásza is) a bruttó társadalmi termék (GDP) bővülésében láttatják. Véletlenül sem említik, hogy a GDP bővülése az országlakók jólétét csak olyan mértékben emelheti, amilyen mértékben ebből nemzeti jövedelem (GNI is lesz). Csak ebből jut ugyanis a magyar tulajdonú vállalkozásoknak és a munkavállalóknak. Nyugdíjakat is ebből lehet fizetni. Ahol a GDP növekedését a külföldi tőke táplálja, ott ennek jövedelme sem a belföldieké. A GDP mellett a nemzeti jövedelem fogalma soha nem szerepelt és ma sem szerepel a közvélemény tájékoztatásának listáján. A GDP-re hangolódott propaganda és kommunikáció eltakarta ugyanis a lényeget.
A rendszerváltozás óta végbement szerény mértékű GDP-növekedés jórészt a hazánkban működő nemzetközi tőke érdeme. Ennek jövedelmét ki is viszik az országból. Sokan közülük adókedvezményben részesültek. Akik meg nem, azok adózás előtt gondoskodnak jövedelmük kivonásáról anyacégeikkel folytatott kereskedelmükön keresztül. A kormányzati gazdaságfejlesztési politikák is rendre a GDP-mániára épültek, ahelyett, hogy a nemzeti jövedelem emelését tűzték volna ki célul. Ennek jegyében kaptak adómentességet, letelepedési támogatást nemzetközi cégek. A támogatásokhoz is a hazaiak jövedelméből kellett ráadásul elvenni. A GDP-orientált gazdaságfejlesztés nem adott lehetőséget a hazai kis- és középszektor megerősítésére. Az gyenge és fejletlen, és főként tőkehiányos maradt. A mai állapotok szerint teljességgel alkalmatlan a nemzetközi versenyre, akár Kelet-Közép-Európa viszonylatában is. A válságban ma viszont elsősorban a nagyra becsült multik bocsátanak el tömegesen, és ők csökkentik termelésüket. A kis és közepesek viszont alkalmatlanok, hogy ezt legalább részben kompenzálják. Őket a csődben lévő állam sanyargatja, mert bevételt csak tőlük tud kicsikarni, amíg a tetőt a magyar államkassza felett az IMF tartja. (2010 tavaszáig!) Az IMF-hitel ugyanis a nemzetközi szereplők zavartalan hazai működését szolgálja. Alapszabálya szerint ez az IMF feladata.
Az államkassza rendbehozatala viszont a kormány feladata. Erre 2010 tavaszáig van ideje, addig tartja felette a plafont az IMF.

A GDP-imádatra rímelő másik hamisság a mindenáron való exportorientált gazdaságpolitika erőltetése.
Ezt ugyanaz a közgazdászkör vallja ma is. Össze is függ a GDP-imádattal. A nemzetközi cégek ugyanis azért jöttek hazánkba (tisztelet a kevés számú kivételnek), hogy éljenek a tartósan nyomott magyar bérekkel és a relatíve gyorsan javuló termelékenységgel. Ma a magyar munkavállaló órára és munkavállalóra vetítve az EU termelékenységi szintjének hetven százalékát hozza 25-30 százalékos bérszint mellett. Másutt egy eurónyi termékben 55-60 cent a bérarány, nálunk alig több mint harminc. Ezt eredményezte a GDP és az erőltetett exportorientált gazdaságpolitika. A kormány és a hazai multik kerültek egy gyékényre. Egy másikon pedig a magyar kis- és középvállalatok árulnak együtt a hazai munkavállalókkal. A két csoport csak egymás rovására tud gyarapodni. A hazaiak esélytelenek, mert a kormány a másik gyékényen árul. Nem vitás, hogy nálunk a nemzetközi cégek a nyomott bérek és a javuló munkatermelékenység miatt nagyon jó hatékonysággal működnek. Erről árulkodott a kevés számú tőzsdei cég mérlege. Ők gyakran 25-30 százalékos tőkearányos nyereséget tudtak kimutatni. Szárnyaltak is a tőzsdén. A legtöbbnek pedig ennél is nagyobb volt a nyeresége, ezért nem is mentek a tőzsdére, hanem a nyereséget még adózás előtt kimentették, illetve adókedvezményt kaptak a kormánytól.
A ló lába másutt is kilóg. A közvélemény szintén keveset tud a nemzetközi kereskedelemben használatos cserearány-mutatóról, hasonlóan a nemzeti jövedelemhez. Ez mutatja a külkereskedelem hatékonyságát. Az exportárakat hasonlítja össze az importárakkal évről évre. Ha az exportárak gyorsabban nőnek az importáraknál, akkor a mutató nekünk kedvez, fordítva ellenünk játszik. A romló cserearány azonban átöröklődött a rendszerváltás előtti időkből, és még rosszabb lett. Miközben a kormány erőlteti az exportot, az egyre több cserearányromlással, azaz nemzetijövedelem-vesztéssel jár. Hiába nőtt a magyar munka termelékenysége rakétasebességgel, mi (nevünkben a multik) egyre rosszabb feltételekkel cseréltünk a külfölddel. Ami jó a multinak, az rossz nekünk. Ez a működési modell a GDP- és exportorientált magyar gazdaságban. A teljes cserearányromlás a rendszerváltás óta 15-20 százalék közötti. Ez azt jelenti, hogy minden milliárd euró külkereskedelmen bukunk 150-200 millió eurót 1989-hez viszonyítva. A cserearányromlás azt jelenti, hogy a növekvő hatékonyságú munka eredményét maradéktalanul kisöprik az országból, a GDP- és exportorientált gazdaságpolitikát folytató kormány közreműködésével. Az ehhez szükséges szabályozókat ugyanis a kormány fogadtatja el a parlamenttel.

A GDP- és exportorientált gazdaságpolitika két évtized alatt végképp legyengítette az országot.
Nemcsak a növekvő munkahatékonyság eredményeinek kiszivattyúzása folyt, de áldozatul esett a jövedelemtermelő állami vagyon is, és hegynyire nőtt a kamatterhes államadósság. Ezt tetézi most még az a hatás, ami a nemzetközi pénzügyi válságból következik. Ezt a hatást két területen észlelhetjük. Egyrészt a legyengült ország nyakig eladósodott államkasszája csődbe jutott. Másrészt a csődben lévő országban működő, egyébként kitűnő gazdasági eredményt mutató, szinte teljesen külföldi tulajdonú bankok sem jutnak külföldről forrásokhoz, mert a hitelezők tartanak a kifizetési moratóriumtól. A belföldi források meg gyakorlatilag elapadtak, hiszen csökkenő életszínvonal mellett a lakossági megtakarítás egyre kevesebb. Ellenkezőleg, a lakosság fogyasztói hitelfelvétele az egekbe nőtt.
Szemben más, ugyancsak válságsújtotta országokkal, a magyar állam képtelen érdemi gazdaságélénkítő lépéseket tenni. Mind az államcsőd, mint az emiatt létrejött szűkös banklikviditás a válságot mélyítik, és annak idejét nyújtják.

Ami még az államcsődnél is tovább mélyíti a válságot.
Az államcsőd, az elégtelen banklikviditás, és az ezt kísérő magas kamatok azonban kisebb baj ahhoz képest, amit a szavahihetőség elvesztése okozott és fog okozni a következő hónapokban. Nem várható el a kormánytól, hogy elismerje a több mint két évtizedes zsákutcás fejlődést és irányt váltson. Éppen ellenkezőleg, továbbra is azt erőlteti minden intézkedésével. Elvégre annak haszonélvezőivel árul egy gyékényen. Az IMF is ennek folytatásához adta a hitelt. Amikor jegybanki kamatot emelnek, akkor a hazai vállalatoktól veszik el azt a kevés túlélési esélyt is, amivel eddig rendelkeztek. Amikor a jegybank hangoztatja, hogy nincs árfolyamcélja, szabad utat ad a forintdevalvációnak, és ezzel az infláció újjáéledésének.
Még mindig vannak adóemelési aspirációk is. Reformnak kikiáltott ócska megoldásokat kínálnak a romlást megalapozó hiteltelen szalonközgazdászok és zsurnaliszták. Minden reformjuknak azonos az üzenete: miként lehetne a hazai jövedelemtulajdonosokat újabb jövedelemtől megfosztani és azt politikájuk oltárán feláldozni. A hazai típusú alkotmányos berendezkedés is megalapozza a mély és hosszú válságot. Alkotmányos úton nálunk nem lehetséges egy új kezdetet ígérő kurzusról idő előtt a választókat megkérdezni. Nincs az a komolytalan költségvetés, ami miatt a kormány megbukna. A köztársaság elnökének sincs a parlament feloszlatását elrendelő jogosítványa. Az Állami Számvevőszék jogos és alapos megállapításai a költségvetéssel kapcsolatban írott malaszt maradtak. Nincs jogosítványa az alapokat nélkülöző költségvetés megvétózására, sem a felelőtlen költekezés leállítására. Pótcselekvésként most egy újabb költségvetési sóhivatal jön létre. Alkotmányos rendünk ellensúlyozhatatlan túlhatalmat biztosít a végrehajtó hatalmi ágnak, amivel az most visszaél.
A jó ideje hatalmon lévők már nemcsak kasztjuk önző anyagi érdekeit szolgálják, hanem igyekeznek megalapozni elhatárolódásukat a felelősségtől. Reményeik szerint a büntetőjogi helyett marad nekik a morális és a politikai felelősség. Az előbbit egyszerűen nem értik, az utóbbi definíciója meg nem létezik. Jól megfigyelhető ez az SZDSZ-en, aki korábban már többször játszotta el a bent is vagyunk és kint is vagyunk című színdarabot. A felelősségtől való rugalmas elszakadási tervbe beleillik a minél nagyobb káosz is. Legyen minél nagyobb zűrzavar a parlamenti választásokra! Az ellenzékről pedig el kell hitetni, hogy ők sem tudnának jobb megoldást.
Ahogy az idő telik és a válság mélyül, ez egyre hihetőbbé válik. Azt a látszatot is hasznos kelteni, hogy a helyzetért az ellenzék felelős, mert megakadályozta a „gyógyír”-reformokat a népszavazással. A választók soraiban pedig el kell hinteni a csüggedést. Népszavazhattatok és győzhettetek minden választáson (kivéve a parlamentit), és mire mentetek vele hat éven keresztül? Parlamenti választások jövő év tavaszán lesznek. Addig megoldás nincs. Az új kormány már nem használhat fel IMF-kölcsönt, de el kell kezdenie a törlesztéseket. Félő, hogy csődben maradt államkasszát kap. El ne felejtsük, hogy az eladósodottságunk mértéke a gazdasági visszaesés miatt még akkor is nő, ha nem keletkezne újabb folyó deficit, de az is lesz. Ez pedig nem alapozza meg a hitelezők bizalmát. Azzal lehet számolni, hogy a válság legmélyebb pontját 2010-ben érjük el. Szívós munkával a következő két-három évben elérhetővé válhat a 2003–2004-es szint. Addigra azonban már 2013-at írunk. 1945– 1990 között negyven évet, az utolsó hat évben újabb tíz évet veszítettünk. Az IMF ilyen előjelzése valósághű, noha a közönség ezt sem ismeri. Addigra konkurenseink előnye már nehezen lesz behozható. A változáshoz katarzis kell, leszámolás a pusztító gazdaságpolitikával. Ennek tudatosítására is szükség van az ország közvéleménye előtt. Ennek hiányában az új kormány alatt is gyorsan beszakadhat a jég.

A szerző közgazdász