Nyakig eladósodva

Először is ténykérdés, hogy a magyar forint ellen semmiféle spekuláció nem folyt. A befektetők egyszerűen eladták forintalapú eszközeiket azért, mert elvesztették bizalmukat a magyar kormányzat iránt. Vevők híján az állampapírok piaca egyoldalúvá vált (…)

Kétezer-kilenc január 30-án a forint/euró árfolyam a bankközi piacon megközelítette a 300 forintos határt. Ez a való életben azok számára, akik devizavevőként jelentkeznek, továbbá a devizahitelek adósai felé már 300 forint feletti árfolyamot jelent (svájci frank esetében pedig 200 forint feletti szintet). A tavasz óta 20-30 százalékos árfolyam-módosulás a tömeges fizetésképtelenség rémét vetíti előre a nyakig eladósodott magyar lakosság számára. Megfigyelők szerint ezek az árfolyamszintek korántsem jelentik a folyamat végét. Az év hátralevő részében a forint tartósan gyenge maradhat, és reális lehetőség a további 10-15 százalékos, avagy azt meghaladó értékvesztés.
Az események világosan jelzik a pénzügyi kormányzat és a nemzeti bank ősz óta zajló válságkezelésének kudarcát.
2008 harmadik negyedévében, amikor a külföldi befektetők tömegesen kezdtek szabadulni magyar állampapír- és részvénybefektetéseiktől, a kormány és az MNB „illetékesei” első nekifutásban a globális piacokon tevékenykedő spekulánsokat vádolták a forint elleni támadással, egyidejűleg vészmadárkodással vádolva mindazokat, akik a válság elmélyülésére, a kormánnyal szemben megnyilvánuló bizalomvesztésre figyelmezettek. Az olvasó talán fel tudja idézni a miniszterelnök ominózus kijelentéseit, aki szerint a problémára való figyelmeztetés nagymértékben ártott Magyarországnak, és ebben a helyzetben nem kritikai észrevételeket kell megfogalmazni, hanem egységet, összefogást demonstrálni.
Az élet azonban a vészmadarakat igazolta, továbbá bebizonyította, hogy a pénzügyi kormányzat által alkalmazott válságkezelés eleve hibás alapról indult ki.
Először is ténykérdés, hogy a magyar forint ellen semmiféle spekuláció nem folyt. A befektetők egyszerűen eladták forintalapú eszközeiket azért, mert elvesztették bizalmukat a magyar kormányzat iránt. Vevők híján az állampapírok piaca egyoldalúvá vált, az eladott értékpapírok és részvények ellenértékét pedig devizára váltották. Ez a forint gyengülését eredményezte. A jegybanki kamatemelés mindössze arra volt jó, hogy a párhuzamosan emelkedő kereskedelmi banki betéti kamatok a lakosság megtakarításait betéti konstrukciókba csábítsák, ezzel ideiglenesen javítva a bankok likviditási helyzetét. Ugyanakkor negatív hozadékként jelentkezett, hogy a hazai befektetők egyéb eszközeiket – például az ingatlanalapok befektetési jegyeit – eladták a magas betéti hozamok reményében, ezzel de facto megsemmisítve ezt a megtakarítási formát. Az is kérdéses, vajon mit kezdenek a bankok ezzel az igen drága forrással, hiszen nyoma sincs bármilyen hitelezési forma fellendülésének.
Az állampapírpiacon tapasztalható vevői passzivitás előre vetítette az államcsőd lehetőségét. Ezt hárította el a kormány az ismert IMF–Európai Unió által nyújtott hitelcsomaggal. A kormányzat hitelessége – már ami még megmaradt belőle – azonban újabb csorbát szenvedett akkor, amikor a kormány az IMF-hez írt szándéklevélben foglaltakat megszegve, kísérletet tett a 13. havi nyugdíjak és közalkalmazotti bérek részleges kifizetésére. Ezért, és nem másért érkezett az IMF vezérigazgatója Budapestre, bármit is állítsanak a hivatalos kommünikék.
A hitelfelvételt követő lélegzetvételnyi szünet azonban végéhez közeledik. A világ ma egy jottányival sincs közelebb a válság végéhez, mint 2008 végén, sőt, minden jel arra mutat, hogy a válság tovább mélyül. Erre ékes bizonyíték a hét végi davosi világgazdasági fórum és az ott elhangzott vélemények.
Január folyamán a miniszterelnök a lázas tevékenység látszatát keltve, folyamatosan változó ötletekkel bombázta a közvéleményt. Gyurcsány Ferenc átgondolatlan, sokszor egymásnak ellentmondó, néha kifejezetten demagóg kommunikációs offenzívája végül adóátrendezési csomagban, a devizahitelesek megmentésére tett elképzelésekben, továbbá közjogi-közigazgatási reformok bevezetésére tett kísérletben csúcsosodott ki. Mi ezekkel a probléma?
Az első gond az elképzeléseket beterjesztő személyével kapcsolatban merül fel. Miután a külföldi befektetők bizalmát ennek a kormánynak sikerült lenulláznia, érthetetlen, miből gondolja, hogy őt, mint a problémák előidézőjét kellene megbízni a válság kezelésével. Demagóg az az ellenérv, miszerint a válság alatt „nincs idő” előre hozott választásokra. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a válság alatt a magyar lakosság nem gyakorolhatja demokratikus jogait, nem mondhat véleményt a kormány eddigi működéséről, mert akkor ki tudja, mi történik. Érdekes módon a világ más országaiban ezt nem így látják – például Izlandon.
A személyi kérdéseken túl az alkalmazni kívánt receptekkel is komoly bajok vannak. Ezek ugyanis nagymértékben arra irányulnak, hogy a megbukni látszó, esztelen túlfogyasztáson alapuló gazdasági modellt tartsák életben. Az „amerikai álom” magyar adaptációja eredményezte a lakosság kevesebb, mint tíz év alatt nettó megtakarítóból katasztrofális adós pozícióba süllyedését. Ez egyszerűen nem tartható fenn.
Szintén semmi értelme olyan hitel- és pályázati konstrukciók kidolgozásának, amelyek a multinacionális vállalatok beszállítói körébe tartozó kis- és középvállalatok életben tartására irányulnak. Náluk ugyanis a fő probléma a megrendelések radikális csökkenése. Ha például egy vállalat a Suzuki beszállítója, és a rendelésállomány 50 százalékkal csökken, akkor mi értelme több száz milliós beruházási hitelt felvenni? Kinek gyárt belőle és mit? Ezekből a konstrukciókból pedig munkabért nem lehet fizetni, pláne úgy nem, hogy a cégnek nincsenek bevételei.
Bármilyen válságkezelésnek elsősorban a magyar lakosság gondolkodásmódjának megváltoztatására kellene törekednie. Az ész nélküli fogyasztás erőltetése helyett talán vissza kellene hozni a józan paraszti ész fogalmát. Az adóátrendezés egy kapkodva összedobált tákolmány, a járulékcsökkentés pedig a „túl kevés, túl későn” kategóriájába tartozik.
Végül a közjogi-közigazgatási refomról néhány szó. A kisebb parlament „ötletét” annak a pártnak az elnöke proponálja, amely párt eddig – a Fidesz szóvivőjének senki által nem cáfolt állítása szerint – az elképzelést 67 alkalommal szavazta le. A gondolat – a képviselők számla ellenében történő költségtérítésének bevezetésével egyetemben – akkor lenne alkalmas a közbizalom valamelyest történő javítására, ha az utóbbit a pártok képviselői önkéntesen, jogszabály alkotása nélkül vállalnák, az előzőről pedig nem hangzott volna el számtalan alkalommal, hogy ezt minden párt támogatja – egészen addig, amíg konkrét szavazásra nem kerül a sor.
Utóbbi két javaslat egyébként jelzi, hogy Gyurcsány Ferenc pontosan tudja, mennyire hiteltelen a magyar politikai „elit”. A miniszterelnök azonban nem tud kitörni a hatalom bűvköréből – lásd az őszödi beszéd vonatkozó részét –, továbbá meglévő küldetéstudata akadályozza a megfelelő „européer” lépés megtételében.

A szerző gazdasági szakértő