A jelenleginél nem lehet több állami pénzt költeni a versenysportra – ez már többször elhangzott Sárközy Tamás, a Nemzeti Sporttanács elnökének szájából, legutóbb a múlt héten, amikor a szakszövetségeknek tartott fejtágítót az új finanszírozási rendszer tervéről. A komolyabb felhorkanást elkerülendő, szirénhangként azért felmerült, hogy az egészségügyre, a rekreációra vagy éppen az esélyegyenlőségre betervezett költségvetési összegek átcsoportosításával mégis lehetőség lenne a támogatás növelésére. Manapság az esélyegyenlőséget egyes politikai körökben imamalomként ismételgetik, csak éppen nem rendelnek mellé-mögé semmit. Lehet, hogy sportbéli emlegetése is csak egy szólam? Pedig értelme éppen lenne. Csötönyi Sándor, a Magyar Ökölvívó-szövetség elnöke évek óta hajtogatja, hogy a boksz az egyetlen sportág, amellyel „meg lehet fogni” a hátrányos helyzetű, zömében cigány származású gyerekeket, s a testmozgással, a virtus ringbéli kiélésével a normális társadalmi élet felé terelni, vagy éppen némelyikükből élversenyzőt faragni. A két forrásból vett ötlet megfogantatása s némi nyomozás után a sportbéli esélyegyenlőség nyomában járva már kopogtatottunk is az Edőcs István Ökölvívóklub edzőtermének ajtaján, Rákospalotán.
Pontosabban kopogtattunk volna, de az már előzőleg kinyílt, s ott állt Hungary feliratú válogatottmelegítőben egy mokány, fekete hajú fiatalember, Buga Kálmán vezetőedző, majd szívélyesen beljebb invitált. Amikor előzőleg kerestük telefonon, s vázoltuk jövetelünk célját, örült, hogy a szövetségben őket ajánlották mintaként, viszont szerényen hozzátette: „Nem szeretnék dicsekedni!” Azért büszkén bejátszotta mobilkészülékén idősebb Balzsay Károly televíziós nyilatkozatának hanganyagát, amelyben a volt szövetségi kapitány a decemberi felnőtt országos bajnokság után az új egyesületet és annak bronzérmes versenyzőjét, a 91 kilós Matkó Istvánt méltatta. Az Edőcs István Ökölvívóklub ugyanis a kissé elhúzódó kezdeteket követően tavaly februártól működik hivatalosan, ehhez képest az ob-bronz több mint szép.
Mint ahogy az edzőterem is, amelynek épülete korábban nyomdaként működött. „Szeptemberben költöztünk be, a felújítással párhuzamosan készültünk a versenyekre. A falak színét, ezt a hangavöröset nem én választottam, hanem a gyerekek, hiába mondtam nekik, hogy így tiszta cigányos lesz.” Ami persze nem megy a szakmai munka rovására, ráadásul Buga Kálmán elmondása szerint amúgy is „csak fekete szemek jöttek”. Azóta állítólag akad már nem roma versenyző is, bár ottlétünkkor mind a két szőke, kék szemű fiúról kiderült, hogy a látszat csal. „Gyere csak ide, fiam, mondd meg, hogy hívnak! – Lakatos Roland. – Cigány vagy? – Igen, cigány. – Jól van, mehetsz vissza dolgozni.” Buga Kálmán úgy véli, a roma sportolónál a legnagyobb ellenfél mindig saját maga, mert más, lazább miliőből érkezve nehezen viseli a fegyelmet. Szükséges a roma edző is (Buga munkáját Csóka Gyula segíti) a megfelelő kommunikációhoz. „Kálmán, van zsebkendőd?” – szólal meg pihenőidőben az egyik ifjú bunyós, s a tréner mosolyogva osztogatja a többieknek is az izzadság- és orrtörlőt. „Néha úgy jönnek be edzeni, hogy azonnal küldöm őket a hideg vizes csap alá, a múltkor meg kidobtam vagy tizenöt pulcsit az öltözőből, mondtam, hogy rég ki kellett volna őket mosni. Engem itt mégis szeretnek, és hallgatnak rám.”
Bizonyítéknak pedig bőven elég követni az edzést, és azt a tiszteletteljes figyelmet, amivel az állítólag nehezen kezelhető fiúk csüngnek a tréneren. Körülbelül úgy, mint annak idején Buga nevelőedzőjén, Edőcs Istvánon, nem véletlen, hogy az ellenjavaslatok ellenére ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen az egyesület névadója. Edőcs kiváló nehézsúlyú bunyós, háromszoros magyar bajnok volt, két Eb-n is részt vett, az 1975-ös Honvéd-kupán pedig már veteránként vállalta a beugrást megsérült társa helyett a világ akkori legjobbja, a kubai Teofilo Stevenson ellen. Bár kikapott, sportemberi tartásból – no és bátorságból – jelesre vizsgázott, s edzőként erre okította tanítványait szomorúan korai, 1984-es haláláig.
Tréning közben befut a rákospalotai kis terembe Buga Kálmán egy másik korábbi mestere, Kovács László jelenlegi szövetségi kapitány is, akivel szintén el lehet beszélgetni a sport, a bunyó esélyt adó és kiegyenlítő voltáról. Ám a szakember mondatai nem utalnak hurráoptimizmusra: „Hiába a szavak, egyelőre semmiféle olyan pályázati rendszer nincs, amivel ezeket az említett, esélyegyenlőséggel kapcsolatos célokat el lehetne érni. A roma srác két úton, a sporttal és a tanulással tudna integrálódni a többségi társadalomba, de ehhez segítség kéne, egy egész életpálya egyengetéséhez. Kevesebbet kellene beszélni, és többet tenni az ügyért. Az ökölvíváson keresztül sok roma partnerré vált és érvényesülni tudott, ez a sportág alkalmas lenne arra, hogy a fiatalokat átmossa és integrálja.”
Pályázat és egyéb segítség híján Buga Kálmán maga működteti a klubot („csinálok még ezt-azt, a feleségemnek pedig divatáru-nagykereskedése van”), a XV. kerületi önkormányzat az épületet biztosítja, amely előtt nemrég megcsináltatta a járdát. Így legalább nem hozzák be a sarat a fiúk. A vezetőedző nem csak edzésen irányítja tanítványait, máshová is követi sorsukat. Rendszeresen jár az iskolákba, ahol konzultál a tanárokkal és az igazgatókkal. „Nézd meg azt a fiút, ötvenegy kiló, Deák Rolandnak hívják, s nemrég negyedik lett az iskolai matekversenyen. Nagyon büszke vagyok rá. Ő meg tavaly Budapest-bajnokságot nyert, Langmajer Viktor a neve. Nem is értem, hogy lehet ilyen neve cigányként.” Mi viszont érteni véljük, hogyan működhet eredményesen ez a kis szakosztály. A szép szavak bűvölete helyett saját erőből, akaratból.
origo.hu
Tulipánillat és panoráma – élménybeszámoló a Kevélyhegyi mezőről
