Izomkampó

Az emberek a patológia hallatán a halálra gondolnak. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Eleven tanulság – A kórbonctantól a patológiáig című, október végéig megtekinthető időszaki kiállításának fő célja éppen ezért az, hogy ezt a vélekedést kiszélesítse. A patológia az utóbbi évtizedekben nem csupán az elhunytak boncolásáról szól, a patológusok ma már a klinikumot, a betegek gyógyítását közvetlenül is befolyásolják.

A mikor én az orvosi pályámat kezdtem, 1960-ban ebben az intézetben már a kórszövettani vizsgálatoknak is nagy szerepet tulajdonítottak – mondja Szende Béla patológus, a Semmelweis Egyetem I. Sz. Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetének professor emeritusa. Egy biopsziás tűvel vett szövetmintát mikroszkóp alatt vizsgálva a patológus a múlt század közepén is segíteni tudta a diagnózis felállítását és a kezelés kiválasztását.
– Nagyképűen azt szoktuk mondani, hogy a patológus irányítja a gyógyítást – fűzi hozzá Egervári Gábor, aki a Semmelweis Egyetem ötödéves orvostanhallgatójaként a kórboncnokok legújabb generációját képviseli. – Persze ezzel a klinikusok biztos nem értenek egyet. Komolyra fordítva a szót, a patológiai vizsgálat a gyógyítás szerves része.
A kórbonctan kezdetei szorosan összefüggenek az anatómia kialakulásával. Az első szisztematikus, tudományos igényű boncolást a XI. században végezte a Sevillában élő arab Avenzoar, aki bizonyította, hogy a rühösséget egy élősködő atka okozza. Európában a XIV. század elejétől az itáliai reneszánsz tudósok kezdték az emberi anatómiát vizsgálni. Antonio Benivieni firenzei orvos volt talán az első egyetemi kórbonctantanár. Rendszeresen végzett bemutató boncolásokat, amelyeken a halál okának vizsgálatát tanította, és kórbonctani tankönyvet írt A betegségek rejtett okai címmel.
A modern tudományos patológia megalapítását mégis a XVIII. században élt itáliai orvos, Giovanni Morgagni munkásságához kötik. Értekezéseiben, leginkább a fő műveként számon tartott, 1761-ben megjelent De sedibus et causis morborumban (A betegségek helyéről és okairól) ő kötötte össze először a külsőleg megjelenő klinikai tüneteket a belső szervek elváltozásaival. A könyvben több mint hatszáz anatómiailag és módszertanilag is rendszerezett boncolás tanulságait írta meg. Nála is tapasztaltabb kórboncnok lehetett a XIX. század egyik legnagyobb hatású patológusa, a cseh származású, Bécsben működő Carl Rokitansky, akinek iskolájában a legtöbb magyar patológus is tanult. Róla azt tartják, hogy életében húszezer embert boncolt fel, és további hatvanezer boncolásánál volt jelen. Hazánkban Arányi Lajos volt a patológia úttörője, ő volt az első kórbonctantanár a pesti orvosegyetemen. Saját pénzén bérelt bonctermet, és harmincévi tanári pályája alatt 5300 boncolást végzett. A pesti kórházak közül a Rókus-kórházban rendeztek be először patológiai osztályt, innen származik a kiállításon bemutatott boncasztal is.
Bár az orvosok már felismerték az anatómiai ismeretek jelentőségét a gyógyításban, a kora újkori medicina nehéz helyzetben volt. Az orvostanhallgatók oktatásához felboncolható holttestekre volt szükség, ezekhez azonban csak igen korlátozott számban lehetett hozzájutni. Angliában egész illegális iparág épült a hullákkal való kereskedelemre. E probléma megoldásában élen járt a Habsburg Birodalom. A XVIII. század végén Mária Terézia aláírta a törvényt, amelyben engedélyezte minden kórházban elhunyt embert boncolását. Ez a törvény – változtatásokkal – Magyarországon mind a mai napig hatályban van.
Az emberi testrészek tartósítása is hozzátartozik a patológusok munkájához. E tevékenység főként oktatási célból fontos, hiszen a preparálás segítségével akár több száz évig is megőrizhetők a ritka elváltozásokat mutató szervek. A patológiai intézet nedvespreparátum-gyűjteményét Arányi Lajos alapította, és számos szervet maga helyezett el a tartósító borszeszben. Bár a második világháborúban sok készítménye megsemmisült, a kiállításon látható egy szívpreparátuma egy Genersich Antal által tartósított combcsont mellett. A teljes test balzsamozását ma már temetkezési vállalkozások végzik, a XIX. századig azonban a patológus orvosok is konzerváltak elhunytakat.
– Arányi Lajos balzsamozta például Széchenyi testét. Ha fellapozzuk a feljegyzéseit, különféle recepteket is találunk arról, hogy az egyes oldatokban menynyi ideig kell áztatni a testet – mondja Szabó Katalin, a kiállítás kurátora. Arányi sokáig úgy tanította a kórbonctant, hogy nem állt rendelkezésére egyetemi boncterem és laboratórium. Emiatt a saját pénzén bérelt helyiségeket, és a tehetős elhunytak balzsamozásából tartotta fenn magát. Valódi polihisztor volt: igen tehetségesen rajzolt, kedvtelésből régészkedett is. A budai várban az ő kezdeményezésére és közreműködésével állítottak emléktáblákat az épületek falán. Elindítója volt a vajdahunyadi vár rekonstrukciójának, a vár másolatát az ő eredeti rajzai alapján építették föl a Városligetben.
A XX. század elejétől a patológiában is előtérbe kerültek a mikroszkópos vizsgálatok. Kezdetben csak fénymikroszkóppal vizsgálták az elhalt vagy élő betegek szerveiből vett minták metszeteit, majd a második világháború után elterjedtek az elektronmikroszkópok is, amelyek addig soha nem látott felbontásban voltak képesek megjeleníteni a sejteket. A kiállításon bemutatott Tesla márkájú csehszlovák elektronmikroszkóp volt az első, amelyet Magyarországon beszereztek. Bár az anatómiáról és a betegségek molekuláris hátteréről szóló ismereteink az elmúlt hatszáz évben hatalmasat fejlődtek, a kiállításon bemutatott fűrészek, fogók, csipeszek, szikék, izomkampók, amelyeket lánc segítségével rögzíteni lehetett a boncasztalon, szinte összetéveszthetők a maiakkal: anyagukban különböznek, de formájuk ugyanolyan.
A kiállítás egyik legmeghökkentőbb epizódja az emberi szervek mérlegeléséhez kapcsolódik. Minthogy a szervek méretváltozásai fontos tünetei lehetnek a betegségeknek, a boncolások alkalmával elengedhetetlen a szív, a máj, a tüdő és a többi szerv tömegének mérése. A modern muzeológia elvárásainak megfelelően a kiállításon is berendeztek egy múzeumpedagógiai helyiséget, ahol a gyerekek játékosan ellenőrizhetik a tárlaton szerzett tudásukat. Kiállítottak egy konyhai mérleget, amelynek segítségével különböző súlyú, emberi szerveket jelképező zsákocskákat mérhetnek meg a látogatók: feladatuk kitalálni, melyik szerv „lehet” a zsákban. Kiderül, hogy a szív mindössze harminc dekagrammot nyom, de a tüdő is alig nehezebb fél kilogrammnál, a máj majdnem kétkilós, míg a vese tömege alig tíz dekagramm.
Nehéz elképzelni, hogy aki gyógyítani szeretne, miért választja ezt a szakterületet, ahol élőkkel ritkán találkozhat.
– A betegekkel való kapcsolat bizony mindig hiányzik. Azt szokták mondani, hogy a patológus nem úgy lesz, hanem úgy marad – neveti el magát Szende Béla professzor. – A fiatal orvosok régebben úgy gondolták, hogy néhány évet eltöltenek egy patológiai intézetben, ismereteket szereznek, és utána sokkal jobb klinikus válik belőlük. Én kivétel vagyok, mert mindig patológus, pontosabban rákkutató akartam lenni. Mindig is nagy szeretettel vizsgáltam a kórszövettani metszeteket, és ez láncolt engem ehhez a intézethez.