Március végén a Magyar Nemzet Látó-Tér rovatában jelent meg összefoglaló cikk az iskolai agresszióról. A megszólaló szakértők többek között oktatási reformot, törvényi változtatásokat sürgettek, a rendőrség, a polgárőrség és az egyházak megelőző szerepét hangsúlyozták. A sport senkinek sem jutott az eszébe. Kár, mert az energiák levezetésére, az agresszió normális mederbe terelésére kevés alkalmasabb eszköz akad ennél. Ezen belül egy küzdősport, például az ökölvívás különösen hasznos szerepet játszhatna jellegéből adódóan a legproblémásabb szituációkban és gyerekeknél. Ennek illusztrálására elég elmenni Újpestre, az Erzsébet Utcai Általános Iskolába, ahol Pécsiné Lázár Melinda tart bokszfoglalkozásokat a diákoknak szünetekben és tanítás után.
Lakótelepi intézményről van szó pár utcányira a metrótól. A kis tornateremből már halljuk is a bunyóra oly jellemző hangokat: a levegő kifújását és a kesztyűpuffogást. Belépve ismerősöket fedezünk fel: a Lakatos fiúkkal, Rudolffal és Ticiánnal korábban már találkoztunk az újpalotai Edőcs István Ökölvívóklubban. Most kiderül, hogy itt tanulnak. A heti bokszprogram az ajtón látható, minden napra jut valami. Melinda ezúttal a kicsikkel, az alsósokkal foglalkozik, a nagyobbak fakultatív munkát végeznek. Az edzőnő kezén az úgynevezett mancs (ebbe ütnek bele a tanítványok), ami most nem elsősorban az ökölvívó-iskolázáshoz kell, hanem a zajkeltéshez: ha lankad a lurkók figyelme, csak összecsapja, és máris rajta minden tekintet.
Gyerekből akad sovány, kövér, kicsi, nagy, szőke, barna, fekete, utóbbiból a legtöbb, sok a roma a lelkesen helyben futó, árnyékoló, fekvőtámaszozó nebulók között. Elhangzanak közös csatakiáltások is: „Nem ellenség, ellenfél!”, vagy „Ki a legjobb? Én!” A hangulat élénk, hát még, amikor a kesztyűzés kezdődik. Magát a bokszkesztyűt nem könnyű felvenni rutintalan kezeknek, az egyik vékony fiúcska, Krisztofer elfogódottság nélkül hozzám fordul: „Segítenél?” Sorban állnak a többiek is, feladok vagy tíz pár kesztyűt, s jön a küzdelem. „Csak testre üssetek” – szól Melinda, s iskolázni kezd az egyik idősebb „profival”. A háta mögött a kicsiknél egy-két pofon azért elcsattan fejre is, ennek folyományaként egy pufi srác sírva szalad ki a teremből. Ám nem jellemző e lemorzsolódás, legfeljebb a vécére és inni távoznak a teremből a gyerekek. Az egyik fő műsorszám, amikor Melinda közéjük „dob” egy nagyobb fiút, akire rávetik magukat, mint kopók a szarvasbikára, a csata vidám kicsi a rakásba torkollik.
Az edzésnek vége, a kesztyűk visszakerülnek a zsákokba, mi beszélgetünk még Melindával. Szavaiból elhivatottság, tettvágy és szeretet szól: „Sokat jelent nekem, hogy ebben az iskolában dolgozhatok, ahol húsz éve végeztem, itt laktunk a piros négyemeletesben.” A 35 éves családanya az általános után szakmunkás-bizonyítványt szerzett, dolgozott, szült két gyermeket. Mivel nem vette vissza volt cége, munkanélküli lett, majd úgy döntött, továbbtanul, 29 évesen leérettségizett, s belevágott a diplomaszerzésbe, szociális munkásnak készülve most utolsó éves a Wesley János Lelkészképző Főiskolán. Egy gimnáziumi ismerőse hatására, kezdett bokszolni, de a sport nem volt számára ismeretlen, korábban focizott, versenyszerűen kézilabdázott. December 31-ig ökölvívott az Újpestben, heti tízszer edzett, válogatottságig vitte, de az amatőröknél 34 év a felső korhatár, így „kiöregedett”. Szeptemberben kezdett dolgozni volt iskolájában, ingyen tartott a nagyszünetben bokszfoglalkozásokat. Munkáját látva március másodikával felvették státusba pedagógiai asszisztensként, azóta sok sportágat oktat, versenyeket, vetélkedőket szervez. Sőt családokat is látogat, ahol rendre azt mondják neki: „Te egészen más vagy, mint a tanárok.” Például roma, aki ért a nyelvükön. „Törvényekkel nem lehet megkedveltetni a gyerekekkel és családjaikkal semmit, így a sportot sem. Velem az edzésen tegeződhetnek, érkezésnél és távozásnál kezet fogunk, egyáltalán, mindig törekszem az érintésre, a testi kontaktusra, tudom, hogy ettől bizalmasabbak lesznek. Ha rosszul tanulnak, nem jöhetnek edzésre, ez hatni szokott.”
Melinda így fogalmazza meg foglalkozásai hasznát: „A gyerekek nem az osztályban verekednek, a boksz levezeti az energiájukat, sportra, tisztességre, csapatmunkára neveli őket. Akadnak nehéz körülmények között élők, van, akit drogosként szült meg az anyja, magatartászavaros lett, de itt nálam teljesen normális, talán megtalálta a helyét. A tehetségesek versenyszerűen is sportolhatnak tovább, csak kedvezményes díjat kell fizetniük az UTE-nél, de vannak fiúk a KSI-ben, a BBK-ban, az Edőcsben is. Nemcsak szünetben vagy tanítás után, hanem összevont testnevelésórákon is tartok bokszfoglalkozást, most szervezzük a nyári tábort, ott is lesz bunyó.”
A terem kiürül, Krisztofer megy el utolsónak, mert itt felejtette a pulcsiját. Távoztunkkor elállt az addig zuhogó eső is. Mégsem csak ezért tűnik vidámabbnak a klasszikus panelkörnyezet.
Bizakodó igazgató. Pál Lászlóné, az Erzsébet Utcai Általános Iskola igazgatónője így beszélt a bokszfoglalkozásokról: „Kiterjedt programot szeretnénk, más küzdősportokkal, például birkózással is. Az ökölvívás nem régóta megy, így komoly konzekvenciát sem lehet még levonni. Melinda remek munkát végez, de egyelőre előfordul, hogy a gyerekek inkább visszaélnek a nála tanultakkal. Mégis bizakodó vagyok, hiszen most már mindennap tud dolgozni velük, s ha a kicsikkel elindul egy teljes foglalkozás, akkor a folyamatos építkezés eredményt hozhat. Iskolánkba körülbelül tíz-húsz százaléknyi roma gyermek jár, eddig elsősorban ők választották a bokszot, s velük Melinda igazán szót ért, őrá senki sem mondhatja, hogy azért néz csúnyán valakire, mert az roma.”
origo.hu
Tulipánillat és panoráma – élménybeszámoló a Kevélyhegyi mezőről
