(jó-e horgászni )

Én nem tudom, most, hogy az uborkaszezon közepén járunk, a nyájas olvasót kemény politikai pornó helyett elszórakoztathatom-e néhány horgásztörténettel. Annyi biztos, hogy az alábbi esetek elég mély nyomokat hagytak bennem, s némelyik bizony nem nagy halakkal, hanem holmi vízparti furcsaságokkal kapcsolatos.
Az első: tizenkét éves koromban Ikerváron a Rábán horgászni támadt kedvem, s mindjárt az első napon sikerült egy jókora horgot szakszerűen belerántanom a mutatóujjamba. Ezt nem ajánlom senkinek. Mondhatni, dőlt a vér, de nem az volt a legnagyobb baj, inkább az, hogy a horgot a szakálla miatt a legnagyobb önfegyelemmel sem sikerült kirántanom. Pedig csipesztől kezdve harapófogóig mindennel próbálkoztam, egy kínzócölöphöz kikötött indián kínjait kipróbálva. Végül anyámhoz fordultam, aki a helyi orvoshoz vitt. A vízparti doktorok értenek az ilyesmihez: érzéstelenített, majd a horog hegyének irányában bevágást eszközölt, a horog másik végét pedig kombinált fogóval lecsípte. Ezután átbújtatta a szakállat a bemetszésen, majd egy csipesszel kirántotta a horgot. Most, ha a hüvelykujjamra nézek, szépen fehérlik még a sikeres műtét hege.
A következő emlék a Mosoni-Dunához kapcsolódik, ahol egy füzes alján gyönyörű kapást észleltem, s a bevágás után roppant súly húzta a karomat. Bizonyos jellegzetes eleven rángatás közben. A szívem megdobbant, mert úgy éreztem, nagy hal van a horgomon. Végül óriási nehézségek árán kifárasztottam egy originált Csepel biciklitömlőt, a horgon pedig egy tízcentis paptetű csüngött, ő produkálta a reményt keltő rántásokat. A következő: az Erzsébet híd lábánál fogtam egy gyönyörű domolygót. Hogy a horgot kiszabadítsam, benyúltam a szájába, mire a torok fogazata, mint egy satu az Ikerváron már kipróbált mutatóujjamra zárult. Ismét spriccelt a vér, ráadásul ismereteim szerint a domolygóharapás mérgező. Kérdeztem a közelben horgászó, tapasztaltnak látszó úrtól, mi a teendő ilyenkor. Tárgyilagosan és kertelés nélkül válaszolt: le kell pisilni a sebet. Bár amennyire tudtam, elfordultam a parton gyülekező, élénk érdeklődést tanúsító tömegtől, hatalmas sikerem volt.
Minap fogtam két óriás angolnát. Este kiakasztottam őket nejlonzacskóban egy szögre, hogy az éjszaka során elveszítsék mozgékonyságukat. Úgy egy méter magasságban voltak a földtől. Reggel az egyik zacskót üresen találtam, az alja cafrangos volt. Most már tudom, hogy egy macska simán elbír egy másfél kilós angolnával.
Mély nyomot hagyott bennem az egyik horgásztársam esete, aki mintegy hónapnyi pontytalan időszak után gyönyörű kapást észlelt bojlival felcsalizott horgán. Ujjongva bevágott, és tudják, mit fogott? Egy termetes vízipatkányt. Rémálmomban se jöjjön elő.
A legszebb élményem az volt, amikor egy nádirigó a botomon egyensúlyozva bemászott a csónakomba, és lopkodni kezdte a kukoricát. A végén annyira sikerült elnyernem a bizalmát, hogy a kezemből evett, és élénk kis szemében nem volt egy csöpp félelem.
A legutóbbi kaland: piócával horgásztam harcsára. Egy szép nagy pióca horogra tűzés közben elszabadult, s a padló résén át becsusszant a csónak fenekén összegyűlt vízbe. Két héttel később ugyanez történt egy snecivel. Gondoltam, ezt már kiveszem, mert ha megdöglik, büdös lesz tőle a csónak. Sikerült is kiszednem, s mikor visszatettem a kishalas vödörbe, csodálkozva pillantottam meg a fején egy nagy szép fekete dudort. A két hete beejtett pióca egy szempillantás alatt elkapta a kishalat, s bár annak nem volt magas a vérnyomása, „eret vágott rajta”.
Hogy miért ezek a legmaradandóbb horgászélményeim, én nem tudom…