Kormos

Tizenöt éves, csetlik-botlik, alig tud kikecmeregni a kosarából, feldönti a szél, de ha meglát az utcán egy másik kutyát, úgy settenkedik felé, mint egy kardfogú tigris, aki két napja nem reggelizett.
Szomorú, hogy ilyen szépen öregszik. Úgy értem, szép, hogy emberi években számolva száz fölött jár, időnként mégis kajlán kergetőzik, de szomorú, hogy ilyen öreg, mert nem tudom, lehet-e szépen öregedni. Ámbár! Ha embernek lehet? Babus néném, anyám nővére például nyolcvankilenc éves, jön-megy, főz, olvas, keresztrejtvényt fejt, szőlőt szüretel, kertet művel. (Mi történt a télen is? Hívom telefonon – Erdélyben él, három éve temettük el a férjét, aki nyolcvannyolc éves korában ment el –, hívom, nem veszi fel. Óránként újra tárcsázok. Semmi. Hatodjára végre beleszól. Kiderül, vele nincs baj, az unokabátyám törte el harmincadszor a karját, lábát, medencéjét vagy ki tudja, most éppen micsodáját, mert ugyan tornatanár volna, valaha szép szál ember, csak hát Antal úr – Dreheréktől – erősebb nála, ráadásul a hepehupás vén Szilágyban a szilvórium még a régi, és ha ezek ketten összefognak, Sanyi bátyám esélye az egészben maradásra nulla. Babus néném tehát jól van, a fiánál járt, injekciót adott neki, összeütött sebtiben valami harapnivalót, hazafelé pedig betért a lányáékhoz, akik visszaköltöztek Temesvárról a szilágysági faluba, hogy ápolják a magára maradt Babus nénit. Aki most éppen gyógyszert vitt nekik meg egy kis tűzifát, mert Marica férjét megműtötték, lábadozik, de azért gyöngécske, nyomja az ágyat. „Így állunk, édes fiam – nevet nagynéném –, én istápolom őket a nyolcvannyolc évemmel.”)
De vissza a kutyához. Ahogy öregszik, változnak a szokásai. Például a lépcsőn járás. Nem is olyan régen még leszaladt, majd fel. Néhány szökellés, semmi különös. Most sokkal érdekesebb a technikája. Lefelé egyszerűen lezuhan, csoda, hogy nem zúzza magát pozdorjává, fölfelé meg nekifutásból fejest ugrik a negyedik lépcsőfokba. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy elmúltak azok az idők. Ha a lépcső előtt egy méterrel rászólok – „Lassan! Okosan!” –, akkor hálásan felpillant, megbillegteti a farkát, aztán nyargalni kezd, és fejest ugrik a harmadik lépcsőfokba. Makacs állat, viszont tele szeretettel és bizalommal. Az étkezési szokásai is megváltoztak. Szó se róla, mindig jó étvágyú kutyus volt, öregkorára viszont elment az étvágya – ám gyorsan vissza is tért: három barátjával. Napjában ötször eszik, de kevesli, és valami lehet benne, mert zörögnek a csontjai. Valahogy nagyon egy rugóra jár az agya. Ha nyílik a kamraajtó, papírkosarat, virágdézsát borigatva csörtet, mert azt hiszi, enni kap. Ha edény csörren, sámlit, állólámpát dűtögetve ront elő, mert azt hiszi, enni kap. Ha hűtőgép ajtaja szusszan, már csattog is a körme a parkettán, mert azt hiszi, enni kap. Ha leülök, felállok, zoknit cserélek, orrot fújok, azt hiszi, enni kap. Ha ebédelni hívom, nem mozdul, gyanakodva bámul, mert ennyi csalódás után egyszerűen nem hiszi, hogy enni kap. A hallása ördögi lett. Ha be akarom küldeni a vackára – ne üljön bokáig a saját nyálában a konyhaasztal mellett –, nem hall semmit. Ha séta közben hívom, ordibálok, négy ujjal füttyögök neki, süket, mint az ágyú, de nyomban felkapja a fejét a kosarában, ha a szomszéd házban kinyitnak egy májkonzervet. A látása változó. Ha akarja, vak. Semmi színjáték: mint kályhaezüst, úgy csillog a szemén a hályog. De nem mindig világtalan. Olykor csak gyöngén látó, máskor pedig – szinte beleborzongok! – éles szemű, akár egy keselyű. A látása és a táplálkozása közt egyértelmű összefüggés fedezhető fel. Ha szerinte ideje lenne harapni valamit, vagy úgy érzi, elfelejtődött valamelyik kosztolás, akkor se lát, se hall, nekimegy az ember lábának, a bútoroknak, beveri a fejét az ajtófélfába, felborítja a konyhaasztal körül a székeket. Az utcán viszont harminc méterről kiszúrja a járdára ploccsant csokifagyit. Ha mazsolát vagy mogyorót hajítanak felé? Héjaként, a levegőben csap le a zsákmányra, szeme gonoszul villog, állkapcsa úgy csattog, mint a fehér cápának. Ijesztő. Különben olyan, mint a disznó: okos és irigy. Válogatós is, de csak ha van miből. Ha nincs, felfal bármit, ami puhább a gyémántnál. Ha keményebb, egészben nyeli le. Somot szüretelünk az erdőben? Fölszedegeti a bokor alól a lehullott szemeket. A szőlőt óvatosan, ajkát csücsörítve csipegeti a tőkéről. Ha hullik a gyümölcse, elvonszolni sem lehet az eperfák alól: békésen legelész a galambok között. Kedvence a kígyóuborka, de nem veti meg a friss fejes salátát és a vitaminban gazdag káposztaféléket sem. Minden gyümölcsöt imád, viszont egyetlen doboz májkrémért átúszná az Atlanti-óceánt, két kanál zúzapörköltért zokogva adná sintérkézre a családját, elárulná a nemzetet, a hazát. Mondom, eszes jószág. Alapvetően pacifista, gyűlöli az erőszakot: ha az üldözött macska szembefordul, inkább elkanyarodik, többet ügyet sem vet rá, úgy tesz, mint aki épp csak arra szaladgál. Újabban, ha nem vagyok résen, rögtön a lábamra pisál. Egy kutyaszakértő azt mondta, ez a legnagyobb fokú tisztelet jele. Szerintem egyszerűen hülye. A szakértő. Kormos meg röhög a mancsába: rájött, hogy egy tizenöt éves kutyát nem fenyít az ember. Az olyan lenne, mintha verné a dédapját. Így hát a kutya most törleszt. Mindenért. Igazságos és igazságtalan büntetésekért, soha be nem teljesült szerelmekért, lakásban magányosan töltött unalmas órákért. Van, amiben nem változott. A kedélye a régi: játékra, viccre, fogócskára, műacsargásra ma is bármikor kapható. Tehetséges színész, játssza a rettenthetetlent, pedig kölyökkorától ijedős. Ha huzat csapja be az ablakot, megrogyik a lába. Ha szél fütyörész az ajtóréseken, nyugtalanul jár-kél a lakásban, árkot ás az ágyak alatt a parkettába. A merszével együtt az étvágya is a reszkető inába száll, ilyenkor nem lehet elterelni a figyelmét (kizárólag majonézes szardíniával). Miért, miért nem, az órásokat nem állhatja. Soha nem ugat, ha mégis, tudjuk, a közelben órás tartózkodik. Tévhit, hogy az idős ebnek gyérül a szőre. Ellenkezőleg. Csak nem a testén hordja, hanem egyenletes rétegekben a parkettán, kisebb-nagyobb kupacokban a bútorok alatt, valamint a könyvek lapjai közt és a húslevesben. Böbe néni, a szomszédunk, ha összefutunk az udvaron (és napjában háromszor futunk össze), minden alkalommal kezét tördelve sopánkodik: – Milyen sovány ez a szegény állat! Kap enni rendesen? – Eleddig napjában háromszor magyaráztam el, hogy a szegény állat anynyit zabál, mint egy vízilócsorda, álló nap habzsolna, mert olyan a gyomra, akár a vas – rozsdás és likacsos –, ezért aztán hiába töltjük, sosem lesz tele. Valamelyik nap meguntam, és Böbe néni újabb kérdésére bevallottam, hogy a kutya valóban nem kap enni. – Éheztetjük – mondtam ádázul. – Reggeli helyett oldalba rugdosom, ebédre meg kap egy irtózatos nyaklevest. – Az jó – mondta Böbe néni bizonytalanul –, a nyakleves jó, de nem elég tápláló. Májat nem ad neki? – Dehogynem! – vicsorogtam negédesen. – Meg osztrigát és képviselőfánkot. A bajai halászlét is szereti. Gyufatésztával. Előtte mindig kap egy korty hűtött rizlingszilvánit. A friss csapágygolyót is imádja meg a söröskupakokat. – Milyen golyót? – hunyorgott Böbe néni gyanakvóan a vaksi szemével. – A szemgolyóját, Böbe néni, langyos sárgabaracklekvárban! Desszertnek pedig egy kövér lógombócot! – Azt hiszem, reszketett a hangom, ám akkor eszembe jutott valami. – Tudja, mit? – kérdeztem vidoran. – Ha már így rájött, elmondom az igazat. Jól tetszik látni, ez a kutya éhezik. Hogy miért? Mer’ száraz serclin, krumplihajon és dinnyehéjon tartjuk. (Amit különben, be sem merem vallani, szeret.) Csak vasár-és ünnepnapokon ropogtathat egy kis zabot.
Azóta Böbe néni nem áll velem szóba. Ha Kormossal jövök vagy megyek, könnybe szalad a szeme. Ha magányosan ballagok át az udvaron, szaporán tipeg, a falhoz húzódik, onnan suttogja, köpködi utánam gyűlölettel a szavakat: – Zabbal etetni egy kutyát! Ki hallott már ilyet?