Óscar Andrés Rodríguez Maradiaga (66) – II. János Pál halála után a pápai trón egyik esélyese volt – gyermekkorában néhány évig tanította a megbuktatott elnököt, tehát jól ismeri. Hondurast jelenleg politikai, gazdasági és közjogi válság bénítja, amely már-már polgárháborúval fenyeget, amióta a hadsereg június 28-án eltávolította posztjáról Manuel „Mel” Zelaya liberális elnököt, és Costa Ricába száműzte.
A Vatikánban nagyon megnehezteltek Maradiagára, aki megdöbbentette a pápa környezetének több befolyásos személyiségét azzal, hogy nyíltan állást foglalt a vértelen hondurasi puccs után. (Bár az állásfoglalás csupán arról szólt, hogy a puccsal eltávolított elnök ne térjen vissza egyelőre, mert erre nem érett meg a helyzet, a nyilatkozat kéretlenül érkezett, így meghiúsította, hogy az egyház közvetítsen a szemben álló felek között.) Ezért Maradiaga, akit II. János Pál halála után, 2005-ben esélyesként is emlegettek, a jelek szerint végleg kikerülhet a következő pápajelöltek közül.
A Wikipédiában tárolt életrajza szerint Maradiagát, a sokoldalú, tehetséges, spanyol anyanyelvén kívül öt nyelven – olaszul, portugálul, németül, angolul és franciául – folyékonyan beszélő és szinte minden iránt érdeklődő, minden szellemi tevékenységet magas szinten űző fiatal szaléziánus papot 1970-ben szentelték föl Guatemalában. Még abban az évben kinevezték a hondurasi főváros, Tegucigalpa érseke mellé segédpüspöknek. Már segédpüspöki minőségében követelte a külső adósságok eltörlését, és kiállt a latin-amerikai emberi jogokért. Azzal is hírnevet szerzett, hogy szembeszállt a korrupt politikusokkal és a kábítószer-kereskedőkkel, ezért már nagyon fiatalon testőrök vigyáztak rá. De a politikaiaktól távolabbi ügyekben is aktív: az idén például azért teremtette le az újlatin nyelvű pop királyát, a Puerto Ricó-i Ricky Martint, mert béranyával hordatta ki ikerfiait, Valentínót és Matteót, mondván, ez olyan, mintha állatokat tenyésztene.
Ám Rodríguez Maradiaga akkor vetette el a sulykot hazájában és a Vatikánban, amikor július 4-én felolvasta nagy visszhangot kiváltó felhívását az egész hondurasi egyház nevében. Ebben megkérte a pucscsal leváltott és száműzött Manuel „Mel” Zelaya elnököt, alaposan gondolja meg visszatérését Hondurasba, előzze meg ezzel a vérontást a túlságosan polarizálódott közép-amerikai országban.
„Mel” nem hallgatott rá, volt tanárára, és beigazolódtak Rodríguez Maradiaga félelmei: a tegucigalpai repülőtér környékén kirobbant zavargásokban a megbuktatott elnök két híve vesztette életét. Egy későbbi interjúban el is mondta, hogy a testvérháborúnak már csak azért is van esélye, mert a civil lakosság jelentős részének van fegyvere. A közvetítési kísérletek azóta rendre kudarcot vallanak.
Maradiagáról némileg árnyaltabb képet kapunk, ha a vele készített interjúkat is szemügyre vesszük. Szintúgy a hondurasi helyzetről, de még Zelayáról is, akit középiskolás korában tanított. Az argentin Clarínnak adott interjúban például azt ecsetelte a bíboros érsek, hogy nem hiányzott az elhivatottság a kamasz Zelayából, tiszta szívű gyermek volt. Maradiaga azt is biztosra vette, ha nem szólította volna külföldre hivatása, most a száműzött elnök is pap lenne. A spanyol El Mundónak adott interjúban azzal magyarázta nyilatkozata értelmét (hogy Zelaya ne térjen vissza egyelőre Hondurasba), hogy most túl erős a politikai felek közötti polarizálódás: a korábbi évtizedek közép-amerikai háborúiban sem tapasztalt ekkora gyűlöletet, mint most.
A bíboros érsek szerint az váltotta ki a hondurasi és a nemzetközi közvélemény rosszallását, hogy júliusi közleményében egyáltalán nem nevezte puccsnak a történteket, bár elítélte, hogy a hadsereg egy másik országba szállította az elnököt. A hondurasi katolikusok tekintélye tehát csorbult, hiszen nem vesznek részt a békéltető tárgyalásokban: egyik fél sem hívná őket a tárgyalóasztalhoz, akárcsak a térség többi katolikus egyházát, pedig figyelmeztetett valamennyi a vérontás elkerülésére, és sürgette a békés megoldást.
Pedig a térség katolikus egyházainak igencsak szükségük lenne erre a tekintélyre. Épp elég, hogy a sajtó gyakorta és látható örömmel tárja a nyilvánosság elé az egyház belső botrányait. Mindemellett a Vatikán harapófogóba került: egyrészt a katolikusok körében itt mindig is erős baloldali „felszabadítási teológia” újbóli megerősödése jelent feladatot, másrészt az újprotestánsok terjeszkedése következtében úgy tűnik, hamarosan több lesz a latin-amerikai evangélikus, mint a katolikus. A hatvanas-hetvenes évek óta ugyanis egész Latin-Amerikában megállíthatatlanul terjeszkednek az újprotestáns egyházak, amelyekkel a latin-amerikai katolikus egyház egyelőre képtelen felvenni a versenyt.
A gomba módra szaporodó egyházak erejét jelzi, hogy két éve avatták föl Guatemala fővárosában az úgynevezett megafrátert, más néven megatemplomot, amely befogadóképességével és méreteivel hívja föl magára a figyelmet. A Keresztény Testvériség, az ország második legnépesebb újprotestáns egyházának inkább sportcsarnokra emlékeztető hatalmas szentélye 113 ezer négyzetméter alapterületű, és egyszerre 12 ezer hívőt tud befogadni. A hat évig tartó építkezés költsége 30 millió dollár, a hétszintes parkolóban egyszerre 1500 gépkocsi fér el, helikopter-leszállópályát is építettek a tetejére, és egyik pavilonja háromezer gyermek befogadására képes. A guatemalaiak fel is tették a kérdést: mi szüksége van ennek az újprotestáns egyháznak ekkora templomra, ha nagyobb még a főváros székesegyházánál is? Azt sem értik a világhálón méltatlankodó, nyilván nem újprotestáns helyiek, hogy mire föl ez a nagyzolás, ha Guatemala népességének több mint fele szegénységben él.
A BBC Mundo, a BBC világszolgálatának spanyol nyelvű adása szerint az alapító és eredetileg baptista Jorge Humberto López tiszteletes is megerősíti, hogy a mintegy 13 millió lakosú Guatemalában a legerősebb az evangélikus tábor egész Latin-Amerikában: a még mindig katolikus többségű ország híveinek 30 százaléka valamelyik újprotestáns felekezet tagja. Váltig állítja, hogy a templomot a hívek adományaiból és a tizedből építették, és csak annyit ismert el, hogy kapott némi külföldi támogatást.
Fontos politikai kérdés a támogatás. Az új egyházak guatemalai elterjedése 1976-ra nyúlik vissza, amikor súlyos földrengés pusztított az országban, és több egyesült államokbeli egyház küldött segélyt a károsultaknak. A segítségnyújtás végül érdekes fordulatot vett: az itt maradt tiszteleteseket olyan guatemalaiak követték, akiket az Egyesült Államok szemináriumain képeztek ki. Álvaro Ramazzini, a guatemalai püspöki kar elnöke a BBC világszolgálata spanyol nyelvű adásában megjegyezte: a polgárháború idején (1960–1996) sok katolikus azért lépett be valamelyik neoprotestáns felekezetbe, nehogy azt higygyék róla, ő is a gerillákkal cimborál. (Nagyon sok hitoktatót és 14 papot öltek meg a 36 éven át dúló testvérháború alatt Guatemalában.) De Ramazzini politikai okot is sejtet a háttérben: úgy véli, a nyolcvanas években tervet dolgoztak ki az Egyesült Államokban, hogy ellensúlyozzák egyes latin-amerikai országokban – köztük Guatemalában – a baloldal felé hajló egyházak vezető szerepét.
Hasonló tendencia mutatkozik Brazíliában is. Az új egyházak a szegényeknek egészséget ígérnek, sőt anyagi helyzetük javulását, tehát nem csoda, hogy a katolikus egyház rovására terjeszkednek. Valamenynyi újprotestáns egyház ügyesen használja a tömegtájékoztatási eszközöket; könnyen érthető zenei és vallási kiadványaik – könyvek, CD-k, folyóiratok – szintén hozzájárulnak sikerükhöz.
A 190 milliós ország lakosságának már csaknem 20 százaléka, 40 millió fő valamelyik új egyház követője, és a politikai pártok a potenciális szavazatszerzés miatt egyre gyakrabban udvarolják körül őket. Ezt bizonyítja, hogy az 513 fős képviselőház több mint 60 tagja 2007-ben valamelyik új egyházhoz tartozott. Sőt ha önálló pártba tömörülnének, a kongresszus harmadik legerősebb pártját alkotnák.
Ugyancsak kipróbálják magukat az új egyházak a tömegkommunikációban, sőt vállalkozásokba is fektetnek. Ez a kombináció már különféle botrányok melegágya is: 2007-ben az Újjászületés Krisztusban nevű egyház több vezetője pénzmosás és csalás gyanújába keveredett, közben az Egyesült Államokban csempészet miatt folyt eljárás ellenük. A BBC tudósítója rákérdezett a két legfőbb brazil egyház vezetőjénél, mennyi az éves bevételük, de megtagadták a választ.
XVI. Benedek pápa szintén érzékelte a katolikus tábor megcsappanását Latin-Amerikában, ezért is látogatott el 2007 májusában az első brazil szentté avatás helyszínére, Aparecidába. Korábban az amerikai földrészen élt a világ katolikusainak több mint a fele, 547 millió fő. De a vártnál jóval kevesebben voltak rá kíváncsiak többnapos brazíliai útján. Igaz, Joseph Ratzinger nem olyan karizmatikus személyiség, mint lengyel elődje, II. János Pál. Ám mindenképpen figyelmeztető jel, hogy a Latin-amerikai Püspöki Tanács (CELAM) 2007-es becslései alapján naponta tízezer hívő hagyja el a katolikus egyházat a földrészen. Ami már aligha írható a pápa számlájára.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: A városházi szappanopera újabb felvonásához érkezett
