A 13 éves kislétai lányt és édesanyját augusztus 3-án hajnalban érte támadás. Saját házukban, álmukban lőtték meg őket. Máriát, a 46 éves anyát megölték. Tímeát is több lövedék érte, napokig életveszélyben volt, hetekig szorult kórházi ápolásra. Most nagyanyja gondnoksága alatt, annak otthonában lábadozik. Lakatos Istvánnal, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei cigány kisebbségi vezetővel az iskola előtt találkozunk, onnan együtt igyekszünk Tímea otthona – nagyanyja háza felé. – Biztos, hogy ezek voltak – utal a rendőrség által elfogott négy gyanúsítottra Lakatos István –, de az is biztos, hogy nem csak ezek. Pénz kellett ehhez meg magas kapcsolatok, mondja, de arra a kérdésre, hogy milyen „magasak”, nem tud, vagy nem akar válaszolni. Inkább arra fordítja a szót, hogy személyesen ismerte Máriát. Rendes asszony volt, szívesen járt cigánybálokra, ott volt szurkolni a csapatnak a nyíregyházi cigánykupán is.
Takaros ház előtt haladunk el, Lakatos István mutatja, itt történt a tragédia. Néhány házzal arrébb gördülünk, fékezünk. A kerítés előtt egy fiatal nő és egy fiatal férfi társaságában fekete ruhába öltözött idős cigány asszony áll harciasan. Barátságtalanul, csípőre tett kézzel ripakodik ránk:
– Mit akarnak maguk itt? Miért zaklatnak? Menjenek innen!
Csöndben vagyok, érzem, idegenként nem sok esélyem van ennyi indulattal és keserűséggel szemben. Szó sem lehet róla, hogy a házba bemenjünk, és Tímeával beszélhessünk.
– Minek járkálnak ide? Nem értik meg, elegünk van mindenkiből, nem akarunk látni senkit. Újságírót pláne nem. Miért minket üldöznek, miért nem a gyilkosokat kérdezik, hogy miért csinálták mindezt? Meg a rendőröket, hogy miért hagyták az ártatlanok halálát, ha tudták, mire készülnek a gyilkosok?!
Próbálkoznánk, hogy nem akarunk mi semmi rosszat, csak érdeklődünk, hogy van az unokája, de ő hajthatatlan. Annál is inkább, mert a mellette strázsáló fiatalember nagyon erősködik, aki a kerítésen belülre akar kerülni, bizony megjárja. Odébb- állunk. A napköziotthon előtt Magyar Györgynével, a helyi kisebbségi önkormányzat vezetőjével találkozunk. Tímeáról kérdezzük, azt mondja, nem volt éppen éltanuló, átlagos gyerek volt, mint a többi, de meg nem bukott soha. Közben megérkezik két rendőr, szigorú arccal kérdezik, kik vagyunk, mit keresünk errefelé, majd azt tanácsolják, röviden végezzünk, mert jelenlétünk felborzolhatja az alig-alig megnyugodott kedélyeket. Kérdésemre, hogy milyen időközönként jönnek, közlik, kétóránként járőröznek, és Tímeáék utcáját minden alkalommal útba ejtik. – A kerítésnél szoktunk érdeklődni, rendben van-e minden, jól van-e a kislány. A rokonok valamelyike mindig kint van, nem szoktunk bemenni, minket sem látnak szívesen a kapun belül – mondja az egyik járőr.
Elköszönve Lakatos Istvántól, benézek a Dr. Jósa István Általános Iskolába, és Kovács Andrásné igazgatónőre várakozva néhány szót váltok a körülöttem sündörgő tizenéves lányokkal. A mosolygós arcú, barna lányka kérdezetlenül is beszél: ő Tímea egyik unokatestvére. Megtudom tőle, Timi a tragédia előtt vidám, gömbölyű kislány volt, mostanra viszont nagyon lefogyott. És szomorú lett. Rosszul viseli, hogy be van zárva, nem mehet sehová, nem beszélhet a rokonain kívül senkivel. Szerencsére az arcán nem maradt nyoma a lövéseknek, a száját viszont valahogy furcsán tartja és fogait is elveszítette felül – árulja el az unokatestvér, aki azt is tudni véli, hogy hat golyó még mindig a testében van Tímeának. Közben megjön az igazgatónő. Ő viszont egyáltalán nem óhajt semmit közölni szerencsétlenül járt növendékükről. Elzárkózását azzal magyarázza, hogy felkereste az iskolát a kislány jogi képviselője, és minden nyilatkozatot megtiltott. – Idejött az ügyvéd, és azzal vádolt, én szolgáltattam ki Tímea fényképét a sajtónak. Mi is tudjuk, mit jelent egy kiskorú védelme, és természetesen, soha semmilyen fotót nem adtunk ki a gyerekről senkinek, mégis két napig vegzált bennünket a jogi képviselő – állítja az igazgatónő, majd rövid úton be is fejezi a beszélgetést.
Az iskola előtt álló autónk mellett éppen egy helybéli szőke hajú nőt próbálunk szóra bírni, amikor egy vékonydongájú cigány asszony a gyermekével mellénk lép. Udvarias is, bizalmatlan is.
– Ne haragudjon, hogy megszólítom, de mit keres itt? – kérdi hosszan méregetve ruházatomat és ábrázatomat. Bemutatkozásra a kezemet nyújtom. Enyhül, elfogadja. Nevét ugyan nem mondja, de megered a nyelve. – Igenis, figyelünk, és megállítunk minden idegent, mert félünk. Biztosak vagyunk benne, hogy nem csak négy gyilkos van, többen lehetnek ennél szabadlábon. És abban is biztos vagyok, hogy ide vissza fognak jönni, mert itt buktak meg, és azt meg akarják majd bosszulni. Tegnap is, tegnapelőtt is láttunk erre egy motorost, de ha még egyszer jön, nem megy el ép bőrrel – hadarja egy szuszra. Aztán még azt is elárulja, engem azért szólított meg, mert úgy tudják, egy nő jár feltérképezni a terepet a támadások előtt… Nem messze tőlünk roma árusok csomagolják össze az iskolakezdésre szánt árut. Azt mondják, az üzleten is meglátszik a bizalmatlanság, csak azt veszik meg, amit előre megrendeltek. Évek óta ismerik őket, de még tőlük is tartanak a megfélemlített kislétaiak.
origo.hu
Menczer Tamás: Lenézik a magyar embereket!
