Két évtizeddel a rendszerváltás után kapja itthon a kitüntetéseket, miközben Németországban már 2001-ben elismerték érdemeit. Miért csak húsz év után vették önt észre?
– Ezt nem tőlem kellene megkérdezni. Talán most találtak meg, most értékelték úgy, hogy azt, amit 1989–90-ben tettünk, Magyarországon is megérdemel valamit. A monoki kitüntetés több éve érik, de soha nem tudtam időpontot egyeztetni a község vezetésével. Most már nem bánom a csúszást, mert így legalább az átalakulás huszadik évfordulójára esett a díszpolgári cím átadása. Németország akkori vezetése egyébként már 1989–90-ben el akarta ismerni érdemeimet, de azt mondtam, hogy kormányfőként, majd a parlament aktív tagjaként ne tüntessenek ki. Később a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknál sem fogadhattam el az elismerést, így megvárták, míg távozom a pénzintézettől. A németek annyira figyelmesek voltak, hogy Johannes Rau államfő a születésnapomon írta alá a kitüntetésemet. Jóleső érzés, büszke vagyok, hogy ezeket a címeket és kitüntetéseket megkaptam, de nem várom, hogy bárki megveregesse a vállamat. Azt hiszem, hogy a magyar nép, az akkori kormány- és politikai erők, még az akkor formálódó ellenzéki erők is, benne vannak a kitüntetéseimben.
– Mit jelent önnek, hogy szülőfaluja díszpolgári címmel tüntette ki?
– Az ember szülőföldje, gyermekkora, különösen ha ott is nő fel, nagyon fontos az életben. Ha azok az emberek, akik itt élnek, a család, a barátok, az egykori tanárok úgy gondolják, hogy tettem valamit a faluért, a Monokon élőkért, és díszpolgári címre méltónak találnak, az jó érzés. Ezért az itteni elismerést a szívem csücskében őrzöm. Van három egyetemi díszdoktori címem, van nagykeresztem itthonról és Németországból, díszpolgári címmel tüntetett ki korábban Nagykálló is, hiszen én avattam a települést várossá, de a szülőföldem megtiszteltetése mindennél többet ér.
– Az augusztus 20-i kitüntetésekor a következőket nyilatkozta: „Húsz évig tűrtem, hallgattam, mert tudtam, hogy előbb-utóbb eljön az igazság pillanata, amikor a mozaikkockák mind a helyükre kerülnek, és méltó módon elismerik az érintettek rendszerváltozásban betöltött szerepét.” Kik miatt kellett tűrnie?
– Ez egy kiragadott része a nyilatkozatomnak, nem vagyok sértődékeny ember. Azt gondolom azonban, hogy még mindig kell húsz év, hogy minden elem a helyére kerüljön. Tudtam, hogy ez a folyamat időt igényel. Bizonyos emberek már építették a saját szobrukat, nem akarom például egyiküket bántani, szegény most beteg. Mindig is azt mondtam, amikor azt hallottam, hogy a Horn Gyula így, a Horn Gyula úgy: ki látott olyan országot, ahol a külügyminiszter utasíthatja a belügyminisztert? Ilyen nincs. Ma sem azt mondom egyébként, hogy enyém az érdem. Csapatmunka volt, amiben benne volt a civilek, az egyházak, az ellenzék támogató egyetértése is. Isteni szerencsének tartom, hogy én ültem akkor a kormányfői székben, bár szerintem más is meghozta volna a szükséges döntéseket.
– Beszélt arról is, hogy Mihail Gorbacsov volt szovjet elnök nyugodtan fogadta a magyarok határnyitásra vonatkozó döntését. Volt forgatókönyv arra az esetre, ha Gorbacsov ellenezte vagy egyenesen megtiltotta volna a határnyitást?
– Nem kértem engedélyt Gorbacsovtól, 1989 márciusában már kész tényként közöltem vele, hogy lebontjuk a vasfüggönyt. Ekkor nagyon fontos mondatot hallottam tőle. Miközben verte a székét, azt mondta, hogy „amíg én itt ülök, addig 1956 nem ismétlődhet meg”. Néhány hónappal később azonban olyan információk jutottak el hozzánk, hogy Gorbacsov helyzete nem olyan stabil. Arról kaptunk híreket, hogy kritikus hangon bírálják őt a politikai és a központi bizottságban is. Ezért, amikor Alois Mock osztrák és Horn Gyula magyar külügyminiszter 1989 nyarán, jelképesen átvágta a már kétszer újraépített vasfüggönyt, kíváncsi voltam, mi fog történni. Mondtam is Gyulának, menjél, igyekezzetek, mert nincs már időnk. Kíváncsi voltam, hogy kapok-e telefonhívást, a szovjet nagykövet azonban nem jelentkezett be. Ugyanilyen fontos pillanat volt a páneurópai piknik. Akkor is azt hittem, hogy vagy hívni fog a szovjet nagykövet, vagy reggel Moszkvából kapok telefont. Ekkor sem érkezett észrevétel. Ezután biztos voltam a dolgomban, az elemzésünk helyesnek bizonyult. Helmut Kohl akkori német kancellár azonban félt. Amikor augusztus 25-én közöltem vele, hogy kinyitjuk a határt, és mehetnek az NDK-s turisták, megijedt. Félt, hogy a németek miatt megint vér folyik Európában. Kohl felhívta Gorbacsovot, és elmondta, hogy mit hallott tőlem. A szovjet vezető a vonal másik végén néhány másodpercig hallgatott, majd azt válaszolta, hogy a Németh Miklós és a magyarok jó emberek. Ebből Kohl tudta, hogy vér nélkül végbemehet a határnyitás.
– Nagyon ritkán nyilatkozik, a sajtó ezért legtöbbször csak találgatásokba bocsátkozik önnel kapcsolatban. Hozzászokhattunk már ahhoz is, hogy négyévente, a választási kampányban felmerül a neve az MSZP-vel kapcsolatban. Kapott bármiféle jelzést, hogy a szocialisták tavasszal számítanak önre?
– Nem kerestek meg. Közel tíz évvel ezelőtt, amikor 2000 májusában hazajöttem Londonból, úgy gondoltam, hogy van annyi tudásom, tapasztalatom, hogy azt meg kell próbálni átadni. Fél évig jártam az országot. Nem azért, mert nem ismertem Magyarországot, hanem mert beszélni akartam a hús-vér emberekkel. Kíváncsi voltam az ellenzék, a civil szervezetek, az egyházak és a tudósok véleményére. Össze is állt a fejemben egy program, hogy miként lehetne az MSZP-ből egy igazi szociáldemokrata pártot szervezni. Ekkor azonban falakba ütköztem, és egy olyan személy, aki ma is fontos tisztséget tölt be az MSZP-ben, félrehívott. Azt mondta, hogy tudod, Miklós, te tíz vagy tizenöt évvel hamarabb jöttél haza, mi erre nem vagyunk készek.
– Letelt a tíz év…
– Le, de még ma sincsenek készen. Egyszer csak készen lesznek, de ezt már nélkülem kell valakiknek megoldaniuk.
– Baloldali pártnak tartja a jelenlegi MSZP-t?
– Nem minősítek. Ami ma Magyarországon van, az egy furcsa politikai konstelláció. A Fidesz programjában és retorikájában sokkal több baloldalra hajló elemet lehet felfedezni, néha ugyan populista felhangokkal, mint a szocialisták elképzeléseiben. Nehéz megmondani, hogy az MSZP pontosan milyen párt. Baloldali ugyan, de nem az én felfogásom és értékrendem szerint.
– Tartja-e bárkivel a kapcsolatot az MSZP-ben vagy más pártban?
– Nem, de bárkivel nagyon szívesen kezet rázok. Legutóbb a Konrad Adenauer Alapítvány tartott egy konferenciát az elmúlt húsz évről, ott volt Pozsgay Imre, Orbán Viktor. Más konferenciákon a másik oldalról találkozom emberekkel, akikkel ugyanúgy kezet fogok, és beszélgetek. Nekem most nincsenek a politikai visszatérésről gondolataim. Másoknak, fiatalabbaknak kell jönniük, és véghezvinni azt, ami az elmúlt húsz évben elmaradt.
– Több egykori MSZMP-s vezető – Szűrös Mátyás, Pozsgay Imre – ma már a polgári oldal mellett áll. Mi a véleménye erről?
– Én nem tűnök fel egyik politikai holdudvarnál sem. Szűrös Mátyás és Pozsgay Imre döntését egyébként nem minősítem. Tiszteletben tartom a mozgásukat, de az biztos, hogy én nem csinálnék vagy csináltam volna ekkora kanyargót. Bár az ember mindig fejlődik, és változik. Azt hiszem egyébként, hogy bennem több érték – keresztényszocializmus, szociáldemokrácia – kavarog, és együtt van. Azt nem tudom, hogy ezt miért nem tudtam keresztülvinni a párton. Erre ma még nem vagyok kész választ adni, de sajnálom, hogy nem sikerült.
– A közvélemény-kutató cégek felmérései azt mutatják, hogy az MSZP-t nyolc év után a Fidesz váltja az ország élén. Balliberális oldalon sokan szinte rettegnek attól, hogy a Fidesz jövő tavasszal átveszi a kormányzást. Ön szerint is félteni kell a polgári oldaltól az országot?
– Egyáltalán nem féltem a Fidesztől az országot. A demokráciának vannak játékszabályai. Egy idő után a hatalomban levő pártnak jót tesz, ha egy kicsit átadja a kormányrudat, és megkóstolja az ellenzéki kenyér keserű ízét is. Kívánom a Fidesznek, hogy legyen elég türelmük és kitartásuk ahhoz, hogy ezen a nagyon kilátástalannak tűnő helyzeten sikerüljön javítaniuk. Nem lesz könnyű dolguk, akárki lesz a miniszterelnök.
– Ön egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy Magyarország az elmúlt húsz évben elveszítette a térségben akkor tapasztalható vezető szerepét. Az államadósság megsokszorozódott, miközben feléltük a nemzeti vagyon nagy részét. Hogyan lettünk elsőkből utolsók?
– Ha valaki nekem 1989–90 tájékán azt mondja, hogy ez az ország húsz múlva ugyanazzal az alkotmánnyal, ugyanazzal a választójogi törvénnyel, ugyanazzal a közigazgatási rendszerrel néz szembe, akkor talán körbenevettem volna az illetőt. Az elmúlt húsz évben a világ óriásit fejlődött. Közben tagjai lettünk a NATO-nak, az Európai Uniónak és a schengeni övezetnek, s bár egy kicsit messze került a kilincs, kopogtatunk az euróövezet ajtaján. Az országnak már csak ezek miatt is érdemes lenne szembenézni a kihívásokkal, és végig kellene gondolni az alapokat. Nem a tetővel kell a házat sem befejezni. Egy új alkotmányra lenne szükség. Szerencsétlen Alkotmánybíróságot innen-onnan bírálják, kritizálják, de nem a testület a hibás, hanem az alkotmány. Egy új választójogi törvény és egy új közigazgatási rendszer kellene. Az új keretrendszert azonban az elit, a tudósok segítségével kell megalkotni. Isten őrizz, hogy ezek a feladatok a politikai pártok asztalán készüljenek! Egy második rendszerváltó kerekasztalra lenne szükség, ahol ezek a kérdések mind terítékre kerülhetnének. Van körülbelül fél tucat olyan terület – agrárium, környezetvédelem, egészségügy, oktatás, szociálpolitika –, ahol megint közös irányvonalat kellene kialakítani. Akárki jönne egy-egy választás után, csak azon a vonalon mehetne tovább. Ha valaki egyszer kiszámolná, hogy az elmúlt húsz év politikai kormányváltásai miatt mennyi pénz ment el, megdöbbennénk. Az adósságállomány egy jelentős része ilyen ablakon kidobott pénzekből táplálkozott, és táplálkozik. Sok mindent kellene másképpen csinálni. Éledezik a társadalom elit része, de még nem elég hangos. Pedig nekünk, az elitnek kell valamit tenni, mert ebben a politikai váltógazdálkodásban ez nem fog sikerülni.
– Monokon vagyunk, ahonnan a segélyért munkát elv útnak indult. Ön szerint miként lehetne megoldást találni a roma kisebbség és a társadalom elszegényedett rétegeinek problémájára?
– Erről regényt lehetne írni. Nagyon rosszul tesszük, ha nem nézünk szembe a szociális rendszer egészével, és nem vizsgáljuk meg, hogy hol kell változtatni. Erről a témáról egyébként nagyon sok tanulmány született. A monoki polgármester és a helyi képviselő-testület is azt bizonyítják, hogy szeretnének javítani a meglevő rendszeren, ami hibás. Lehet, hogy kezdeményezésük alkotmányellenes, de mint mondtam, az alaptörvény eleve rossz. Éppen ezért kellene nem lefitymálva, félrerúgva, hanem a lényegét megértve változtatni rajta. Attól félek, hogy ha ugyanilyen szerencsétlenül nyúlunk ehhez a kérdéshez, beleértve a kisebbségeket, és nem tudjuk őket integrálni, akkor Magyarország elveszik.
origo.hu
Csurka Istvánnak mindenben túl korán volt igaza - az író-politikusra emlékeztek a Terror Háza Múzeumban
