Rejtett polgárháború

Négy hónapja több ezren vertek sátrat Santa Fe de Bogotá, a kolumbiai főváros egyik tágas tere és a parlament közelében. Az 1700 család közel négymillió sorstársukat képviseli, akik az országban már több mint negyven éve zajló rejtett polgárháború így már nagyon is látható áldozatai. Leginkább földművesek, akiknek a kommunista gerillaszervezet, a FARC, de az ellenük létrehozott szervezet, a félkatonai AUC akciói elől is menekülniük kellett, és most lakást követelnek Álvaro Uribe elnöktől.

A kolumbiai történelemben a legutolsó nyílt polgárháború a 60-as évek elején ért véget, ám csak látszólag. A vereséget szenvedett liberálisok és a baloldaliak nem bíztak az akkori konzervatív kormányzat ígéreteiben, és nem adták le fegyvereiket, hanem gerilláik egy része bevette magát az őserdőkbe. A konfliktus hol kisebb, hol nagyobb intenzitással azóta is tart az állam hadserege, illetve a két gerillaszervezet, a radikális kommunista Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) és a mérsékeltebb, és jóval gyengébb Nemzeti Felszabadító Hadsereg (ELN) között. A rejtett polgárháborúnak van egy harmadik résztvevője, az önvédelmi céllal létrejött, és főleg a nagybirtokosok által szervezett félkatonai csoportok, amelyek közül az Egyesített Kolumbiai Önvédelem (AUC) a legfélelmetesebb.
A hadműveletek folyton változó helyszínei miatt a békés életmódot folytató, de menekülésre kényszerített és szinte teljesen védtelen lakosok legtöbbször a puszta életüket mentették, hogy elkerüljék a fosztogatásokat, az emberrablásokat vagy legrosszabb esetben a mészárlásokat. Az emberrablások részben azért történtek, hogy jobb esetben az egykori békés honpolgár eldöntse: vagy életben marad, és kényszerből valamelyik gerillaszervezet tagja lesz, vagy megölik. A menekültek jó része hírből sem ismeri a városi élet kényelmeit, sok család tagjai már a sátrakban születtek. Sokan közülük jómódúnak számítottak, de most a szegénység az osztályrészük, súlyos testi és lelki sérülésekkel.
A valóság megszépítése érdekében hivatalosan „fegyveres konfliktusnak” nevezik a polgárháborút, és hiába minden békítő kísérlet vagy jól irányzott katonai csapás egyik vagy másik gerillaszervezetre, a konfliktusnak nincs vége, és a halálos áldozatok száma egyre csak nő. Pedig a jelenlegi elnök, a harmadik megválasztására készülő Álvaro Uribe sikereket is ért el, de csak egy időre. Elérte, hogy a szintén kábítószer-kereskedésből élő AUC 2005-ben hivatalosan felszámolja magát, bár elég vitatott feltételekkel. A riportot készítő katalán napilap, a La Vanguardia úgy tudja, nemcsak a menekülteknek van félnivalójuk, hanem a szakszervezeti vezetőknek és a civil szervezeteknek is – főleg a félkatonai szervezetektől és a hadsereg katonáitól.
A 45 milliós kolumbiai lakosságnak, de különösen a polgárháborús menekülteknek nagyon elegük van a „fegyveres konfliktusból”. Ezt igazolja a fővárosi sátortábor is. Csakhogy, mint már oly sokszor és máshol is a történelem során, a menekültek és a lakosok a nagypolitika túszai. Sorsuk jobbra vagy rosszabbra fordulása most azon múlik, hogy az argentínai Barilochében, a dél-amerikai országok csúcstalálkozóján sikerül-e megnyugtató megoldást találni az Egyesült Államoknak bérbe adandó hét kolumbiai támaszpont ügyében. És nagyon úgy tűnik, hogy erre kevés a remény.