Érzelmi viharoktól mentes kampányon van túl Németország. Irigylésre méltó ez a kiegyensúlyozottság, ám mire ez a nyugalom, az elégedettség egy olyan időszakban, amikor a világot általános válság rázta meg?
– A német politikában úgy tartják, egy nagykoalíciót összehozni könnyű, felbontani azonban nehéz. Bár a végeredmény nem ezt igazolja, valahogy így volt ez most is. Mivel a nagykoalíció folytatása sem volt kizárt, érthető módon nehezen lehetett tematizálni a közös sikereket és a kormányzati kudarcokat. Így a két nagy párt nemigen támadta egymást, míg a kiváló eredményt elérő kicsik karakteresebb arcot tudtak mutatni.
– E nagy nyugalom mögött azonban komoly politikai változások zajlanak. Gyengülnek a néppártok, látványosan előretörtek a kicsik, s marginalizálódtak a radikálisok. Mennyire lehet szilárd középtávon is ez az elmozdulás?
– A három kis párt – FDP, Baloldal, Zöldek – egyértelműen a középpártiság felé lépett el, a szélsőségek pedig a tartományi szintre szorultak. Ne felejtsük el, hogy Németországban a jobboldali szélsőséget nemcsak politikai, hanem államvédelmi eszközökkel is rendszabályozzák, ami egyébként Magyarországon sem lenne rossz gondolat. A baloldalon ugyanakkor az új párt (Baloldal) szívta fel az autonóm kisebbséget. Amikor a nagy pártok visszaeséséről beszélünk, akkor ez elsősorban az útjukat kereső szociáldemokratákra vonatkozik. Vesztettek ugyan az előző választáshoz képest mintegy másfél százalékot a kereszténydemokraták is, ezt azonban az is magyarázza, hogy ők maguk szólították fel híveiket: a második, listás szavazatukat, az új koalíció létrejöttét támogatandó, az FDP-re adják.
– A szociáldemokrata identitását vesztő SPD ugyanakkor történelmi mélyponton van…
– A baloldal számos problémával küzd. Az egyik ezek közül, hogy a nagykoalícióban a szociáldemokraták vesztettek a baloldali identitásukból. Végképp be kellett látniuk, hogy a nagyvállalati vezetőket, a bevándorló törököket és a Ruhr-vidék munkásságát egyaránt támogató schröderi politika hitelesen nehezen tartható. Eközben ráadásul a keletnémet utódpártból és néhány kiugrott vezető szociáldemokratából kialakult a Baloldal pártja, amely a karakteres baloldali szavazatokat magához rántotta. S ez már nem pusztán keletnémet nosztalgia, ebben bizony benne van például az elmúlt évtizedek népnevelésének köszönhető markáns német háborúellenesség is.
– Ez a párt immár szövetségi szinten is egyre inkább szalonképes, s immár az ország nyugati részében is képes komoly eredményre. Árulkodik ez a két országrész közötti különbségek lassú eltűnéséről is?
– A két országrész közötti különbség továbbra is nagy. Mindennél többet elárul, ha megnézzük, milyen arányban veszik ki a részüket a GDP-ből. Tény ugyanakkor, hogy a Baloldal pártjának jelentős részben az egykori Saar-vidéki miniszterelnök, Oskar Lafontaine révén sikerült kilépni az utódpárti karanténból. Nem szabad alábecsülni a Zöldek, a Baloldal és az SPD alkotta baloldali blokkot, amely most is komoly erő, csupán elveszítette korábbi homogenitását. A következő évek nagy kérdése: vajon újraegyesül-e az együtt még most is 35-36 százaléknyi szavazót maga mögött tudó Baloldal pártja és az SPD?
– Az SPD-t egyelőre lefoglalja belső válsága. Saját bőrükön tapasztalhatták, mit jelent, ha egy párt elveszíti identitását, s baloldaliként például a nagytőkével kokettál. Ezt a választók nem csak Németországban büntetik.
– Azért ne feledjük el, hogy a szociális piacgazdaság ötlete történelmileg a CDU-hoz köthető. Ma a választók szemében Merkelék szociális érzékenysége nem kisebb, mint a SPD-é. Ez egyrészt mutatja, hogy a szociáldemokraták mennyire elveszítették karakteres arculatukat, másrészt igazolja, hogy a kereszténydemokratákhoz köthető hagyomány továbbra is erős.
– Az arculatvesztés veszélye azonban sokak szerint a CDU-t is fenyegeti. Belülről egyre többen hiányolják a keresztény jegyeket, s sokallják a szociáldemokrata vonásokat…
– Általános dilemma, hogy mit tehet egy konzervatív párt a modern világban. Amikor mind kevesebb az egyházakhoz kötődő hívő ember, a klasszikus családmodell pedig egyre inkább felbomlani látszik, akkor komolyan felmerül, hogy lehet-e egy magát néppártként definiáló és a választók többségét megszólítani akaró erő folyamatosan elveiben is következetes. Hiszen, ha a CDU – de ezt más konzervatív pártokra is mondhatjuk – markánsan az Isten, haza, család hármas mellett érvel, és ezzel a szimbolikus politikában is karakteres vonalat visz, akkor alighanem rosszabb eredményt ér el. Tehát úgy kell ezt az értékelvűséget képviselni, hogy azokat se idegenítse el magától, akik mondjuk nem hívő, elvált, gyermeküket egyedül nevelő és nemzeti identitásukat sem annyira fontosnak tartó választók. Nem könnyű feladat.
– Ezt a pragmatizmust üzente a kereszténydemokraták magukat a közép pártjaként meghatározó választási szlogenje.
– Igen, de tegyük hozzá, a közép azért nagyon kockázatos meghatározás. Mert ebben az is benne van, hogy mihez képest. A válasszal a pártok programjukat tekintve általában adósak maradnak. Ez a CDU esetében sem volt másképp.
– A fent vázolt társadalmi változásokat személyében képviseli maga Angela Merkel kancellár is…
– Így van, a bonni köztársaság idején a CDU elnöke katolikus, konzervatív családmodellben élő, általában történész vagy jogász végzettségű politikus volt, míg most egy keletnémet, protestáns, elvált, gyermektelen, természettudós asszony Németország kancellárja. Ez önmagában is jól mutatja, hogy mennyit változott a választói hozzáállás.
– Merkel életútja korántsem tekinthető klasszikusnak, ennek ellenére népszerűsége már-már történelmi magasságokba emelkedett. Tartható lesz ez a pártok felett álló attitűd az új körülmények között?
– Merkel elég jól ráérzett arra, hogy Németországban a pátosztól mentes, a dolgokat határozottan és pragmatikusan elintézni tudó viselkedés nagyon megnyerő tud lenni. Mindezt ráadásul olyan, a nemzetközi porondon megmutatkozó tekintéllyel tudta párosítani, ami a népszerűségét valóban soha nem látott magasságokba emelte. Merkel sikerének kulcsát tehát abban lehet meghatározni, hogy otthon szerényen, ügyintéző alázatossággal, a külvilágban viszont tekintélyt is mutatva tudott megjelenni.
– Angela Merkel sikere elvitathatatlan, mellette azonban a választás nagy nyertesei a szabad demokraták. Közép-Európában a liberálisokról általában a nemzeti politizálást elutasító, ezzel szemben a másság védelmére hangsúlyt fektető politizálás jut az ember eszébe. Az FDP azonban mintha más lenne. Erre utal az is, hogy elnöke, Guido Westerwelle a minap kikérte magának, hogy Németországban angolul kelljen beszélnie…
– Ha a hazai liberálisok fenti leírása igaz, akkor különösen szomorú jelenség ez egy olyan országban, mint Magyarország, amely rengeteget köszönhet a szabadelvű hagyománynak. Nagyon szomorú, hogy a liberális jelző a mai Magyarországon meglehetősen egyoldalú tartalmat takar. Súlyos hibát követ el azonban az, aki az FDP-t egy az egyben a magyar szabad demokraták alapján ítéli meg. Az FDP mostani sikere abból adódik, hogy mint általában a német pártok, távol tartotta magát a szimbolikus politizálástól. A hangos kisebbségvédelem, a másság felvonulásokban is megnyilvánuló támogatása rájuk nem jellemző. Még akkor sem, ha az elnök maga nyíltan vállalja is a másságát. Ügyesen kihasználták ugyanakkor, hogy a nagykoalícióban a CDU-nak – nem kis mértékben a válság hatására – vissza kellett vennie a piacpárti politizálásból, miközben Németországban a vállalkozóktól a kis- és középvállalatok vezetőin, orvosokon át az önálló egzisztenciákig egy jelentős réteg számára ez még mindig hívó szó. A CDU választói közül például több mint egymillióan mentek át a szabad demokratákhoz. Sikert aratott sokak szemében az is, hogy az FDP a szabadságjogok védelme jegyében bírálta a kereszténydemokraták belbiztonság kérdésében tanúsított szigorát.
– A német liberálisokról közvetlen tapasztalatai is vannak, hiszen a 90-es években az FDP-hez köthető alapítvány, a Friedrich–Naumann–Stiftung magyarországi irodájának vezetője volt.
– Valóban. 1998-ig vezettem az alapítvány budapesti irodáját, és ezért személyes tapasztalataim is vannak politikai elképzeléseikkel, illetve egyes politikusaik értékrendjével kapcsolatban. Az akkori programok közül emlékezetes az a konferencia, amely a liberális értékrend és az egyházak jelentőségének összeegyeztethetőségéről szólt. Sok mindent tettünk a határon túli magyarság jogainak védelmében is. Ez is jól bizonyítja, hogy nem az a fajta liberalizmus jellemzi a német
FDP-t, mint ami – talán kicsit előítéletesen – itthon általában bennünk él.
– Mindez hihetőnek tűnik, ennek ellenére meglepő az FDP történelmi sikere egy olyan időszakban, amikor a világ a neoliberális gazdaságfilozófia kudarcával szembesült…
– Ha egy mondatban kell a válság okát megfogalmazni, akkor beszélhetünk a neoliberális gazdaságpolitika átkos következményeiről. Az FDP szakpolitikusai azonban nem a pénzfialtatásra épülő gazdasági látszatnövekedést támogatják. Az FDP elsőrendű célja az adócsökkentés, amely könnyíthet a vállalkozások terhein és kifelé terelheti az országot a válságból. Ez olyan pont, amelynek az időzítése a koalíciós tárgyalások egyik legfontosabb eleme lehet. A CDU ugyan szintén támogatja az adócsökkentést, ám úgy véli, ez most nem aktuális. A megállapodás nem lesz egyszerű, de ez a koalíció ennek ellenére jól működő lehet. Ne felejtsük el, hogy a kereszténydemokraták és a liberálisok megtalálva a programok közötti egyensúlyt Helmut Kohl vezetésével 16 évig kitűnően működtek együtt. E koalíció sikere számunkra most azért is fontos, mert egy dinamizált német gazdaság pozitív hatással lesz a magyar állapotokra is. Arról nem is beszélve, hogy számos kezdeményezés a jelenlegi magyar ellenzék programjában is szerepel, így tehát érdekes lehet, hogy ott ezek milyen hatással lesznek a növekedésre.
– Az Európai Unió motorjának tartott Németország sikere a kontinens jövője szempontjából sem közömbös. Új erőre kaphat a német–francia tandem?
– A történelmi tapasztalatok megtanították a németeket arra, hogy nem jó, ha túlzottan domináns szerepet játszanak a világban. Avagy, ha ezt teszik, akkor mindenképpen tegyék ezt a franciákkal közösen. Ezért fontos a német–francia tandem, amelynek hatékonyságát javítja, hogy Merkel és Sarkozy között ilyen jó munkakapcsolat alakult ki.
– Aligha változik ugyanakkor a Berlin és Moszkva közötti stratégiai viszony, ami Magyarországról nézve gyakran túlságosan megengedőnek tűnik…
– Annak idején okkal furcsálltuk, hogy Gerhard Schröder színtiszta demokrataként jellemezte Vlagyimir Putyint. A kancellár energetikai szerepvállalása aztán sok mindent megmagyarázott. Merkel alatt annyit változott a helyzet, hogy ő nyíltan kritizálja az emberi jogok helyzetét Oroszországban, ugyanakkor ő is beállt abba a történelmi sorba, amely a német–orosz kapcsolatot a két nagy európai kontinentális hatalom viszonyaként értelmezi. Míg az oroszok a technológiát remélik Németországból, addig a németek a nyersanyagokat várják Oroszországtól. Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos Berlinben a közép-európai térség kisebb államainak, benne Magyarországnak az álláspontját megérteni Oroszországgal kapcsolatban. A jövő egyik nagy feladata, hogy világossá tegyük a magunk tartózkodóbb magatartását. Fontosnak tartom, hogy ezt történelmi tapasztalatainkra utalva, de ne ellenségesen tegyük, próbáljuk meg inkább a németeket is fogékonnyá tenni a saját szempontjaink iránt.
– Már csak azért is, mert Berlinben, s általában Európa nyugati felén mintha egyre türelmetlenebbül néznék régiónk túlzott atlantizmusát és sokszor vad oroszellenességét…
– Óvnék attól, hogy bármiféle sorrendet állítsunk fel. A transzatlanti kapcsolat legalább annyira fontos a magyar külpolitika számára, mint az európai beágyazottság. Az elmúlt hónapok amerikai politikája ugyanakkor nem azt mutatja, hogy Washingtonban különösebb érzékenység mutatkozna térségünk iránt. Ha viszont Európán végigtekintünk, akkor azt gondolom, mégis csak Németország az a nem is nyugati, hanem közép-európai hatalom, amelyik a magyar szempontokat a leginkább megérthetné. Vonatkozik ez mind az Oroszországhoz fűződő viszonyra, mind a határon túli magyarság ügyére. Ebben azonban nekünk is aktívabbnak kell lennünk.
– Éppen ezért szomorú, hogy az egyértelmű gazdasági befolyás ellenére Németország kulturális, politikai jelenléte régiónkban visszaszorulóban van. Mivel magyarázza ezt?
– A II. világháborút követően a német politikát nagyon sokáig az önkorlátozás jellemezte. Így mindenféle ösztöndíjak, alapítványok ellenére lényegesen elmaradt az angolszász országok térségünkre gyakorolt hatásától. Mindez a rendszerváltás utáni időszakra is igaz. Ha például megnézzük a mai kulturális folyóiratokat, akkor azt látjuk, hogy az angolszász világ hatása jóval nagyobb, mint a német nyelvű országoké. Ez furcsa ellentmondásban van Németország gazdasági jelentőségével. Egyébként éppen ennek a tendenciának az ellensúlyozására jött létre 2001-ben az Andrássy Gyula Német Nyelvű Egyetem.
origo.hu
Szenzációs képet mutatott Kapu Tibor az űrből
