A legjobb iskola az lehet, ha valakinek a második otthona a műhely. Az pedig különösen előnyős helyzet, ha valaki a műhelyben nő fel. A Mihályi család 1971 óta működtet asztalosüzemet egy kisváros közepén. Mihályi Károly nyergesújfalui asztalosmester két fia, Zoltán és Balázs számára kisgyermekkoruktól természetes a fa ismerete, az a tudás, hogy miként bánjanak a fával. Ezt az édesapjuktól örökölték, szinte belenőttek a szakmába. A kisebbik fiú, Balázs, akinek már korán szenvedélyévé vált a gitár – a gitározás, majd a gitárkészítés –, ma is ebből a hagyományból építkezik. Az ország erdeiben barangolva így választ fát az általuk készített hangszerekhez, így kutat a kereskedők által kínált különleges dél-amerikai vagy afrikai fajták között, és így készíti fel a hazai anyagot az akár öt–tíz évig tartó természetes száradásra, hogy aztán a legmodernebb technikát, a gépek és az emberi kéz finom munkáját ötvözve születhessen meg a színpadokra, stúdiókba szánt basszusgitár.
– Amit enged a fa, azt tesszük vele, úgy nyúlunk hozzá – avat be az egyik legalapvetőbb törvénybe –, akár egy szobrász. Persze amit mi csinálunk, nem művészet, a gitár használati tárgy; szépnek kell lennie, kényelmesnek a zenész számára, és főként gyönyörűen kell szólnia. Ez utóbbihoz szükséges például annak ismerete, hogy különböző puha- és keményfák kombinálásából miként alakul a hangzás. A sűrű rostú anyag adta keménység például jobban közvetíti a magas hangokat, és gyors hangindulást eredményez, amely igazán csengővé teszi a hangszert, míg a puhábbak a mély tónusokat erősítik. Egy-egy gitárhoz akár nyolc– tízféle fát is társítanak a jávortól a csomoros nyáron át az amarantig, amihez aztán a legnívósabb európai és tengerentúli cégek készítette elektronikát építik be.
A hagyomány adta alapokat és a legmodernebb technikát ötvöző munka azért is fontos, mert a nagybőgőtől a négy-, majd a nyolc-, sőt a tizenkét húros basszusgitárig vezető út igazi kihívás elé állítja a hangszerkészítőt. Csatár lett a hátvédből: az egykori kísérő hangszer olyan komoly fejlődésen ment keresztül, amit alig látni más hangszereknél. A zenészek virtuóz technikájának köszönhetően a basszusgitár igazi szólóhangszerré lépett elő. És az újfajta kihívások új munkatempót és szervezést diktálnak. Balázs, aki régebben csak egyedi megrendelésre dolgozott – az évtizedek során keze alól kikerült szóló- és basszusgitárok ma is neves dzsessz- és rockzenészek koncertjein tűnnek fel –, nemrég kis csapatot alakított: bátyjával, Mihályi Zoltánnal és Ughy Zoltánnal kezdtek munkába Blasius néven.
A manufaktúrák munkamódszerét idéző teamben a legmodernebb gépek biztosította technikát sem utasítják el, használnak CNC-s technológiát, de a végső kézi megmunkálás a garancia arra, hogy a nagyobb mennyiségben készülő gitárok is magukon viseljék a készítő kézjegyét.
Habár Európában és Leo Fender óta a basszusgitárgyártás őshazájának számító Egyesült Államokban is inkább a sorozatgyártott, futószalagon készülő gitárok vannak túlsúlyban, a kis hazai csapat abban bízik, hogy az igényesebb, egyedi gitárok piacán van keresnivalójuk – legalább Európában. A hazai piac ugyanis halott, minden korábbinál szűkebb a kereslet. Ahhoz viszont, hogy megjelenhessenek külföldön is, semmiféle segítséget, támogatást nem kapnak, foggal-körömmel küzdenek, hogy megvalósítsák terveiket.
A hivatásszeretetre és lelkesedésre épülő kisvállalkozás tehát most idegen földön próbál szerencsét: márciusban bemutatkoznak a frankfurti nemzetközi hangszerkiállításon. Azért is fontos, hogy ez sikerüljön nekik, mert az országot is képviselik. Nem is akármivel. Az idei Hangfoglalás elnevezésű hazai tárlaton és vásáron a Szappanos György által megszólaltatott Blasius-basszusgitár nemcsak szép volt, hanem valóban szépen is muzsikált.
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
