Szekeres hattyúdala Szolnokon

A katonai pálya tehát a honvédelmi tárca megrendelésére készített felmérések ellenére csöppet sem népszerű, a honvédség végleg elszakadni látszik a társadalomtól, hiába járnak kalandtúrára Szekeressel fényképezkedve Afganisztánba mindenféle celebek

A Magyar Honvédségre költött minden egyes adóforint mögött valós munka és teljesítmény áll – jelentette ki Szekeres Imre szocialista honvédelmi miniszter a hadsereg legutóbbi feladatszabó értekezletén. A rendezvényen a miniszter beszéde idején meg nem erősített híreink szerint repedezni kezdett a plafon, és a tárcavezető jegyzeteire, valamint néhány drága szövetzakóra és tábornoki váll-lapra háromszoros áron vásárolt diszperzittel átitatott vakolatkéreg hullt a szolnoki helyőrség különtermének mennyezetéről. Féltek tehát, hogy ezt már nem úszhatják meg beszennyeződés nélkül. A jelenet hitelességét persze nem tudjuk igazolni, hiszen a szaktárca erre az eseményre nem küldött a Magyar Nemzetnek meghívót, vagy ha küldött is, az nem érkezett meg hozzánk a mai napig, a feladatszabó értekezletek nagy része pedig egyébként is zárt ajtók mögött zajlik. Azt viszont a személyes részvétel nélkül is tudjuk, hogy a rendezvénynek helyet adó Tisza-parti városban éppúgy van tapasztalata a hivatásos katonáknak arról, milyen beszerzések mentén költötték el a haderőfejlesztésre szánt adóforintokat az elmúlt években, mint a honvédség más, fennmaradt alakulatainál, amelyeket most csak a katonák iránt érzett tiszteletünk okán nem kívánunk „maradéknak” nevezni.
Ezért is döbbenhettek meg sokan a Szekeres elmúlt négyéves tevékenységének záróakkordjaként megtartott bevezetőt hallgató tisztek közül. A katonák többsége ugyanis nem szereti, ha valaki félrebeszél a haza védelméről. Attól pedig végképp elkeserednek és felháborodnak, ha erről a kérdésről maga a honvédelmi miniszter hazudik úgy, akár a vízfolyás. Mert mivel is indokolta Szekeres Imre a munkával és teljesítménnyel fölélt adóforintokról tett sommás ítéletét? A lényegesen szerényebb képességű elődjéhez, a tárcavezetése idején szép budai villát vásárló Juhász Ferenchez hasonlóan például azzal érvelt, hogy az elmúlt években a honvédség elavult tömeghadseregből professzionális haderővé vált, és jelenleg mintegy kilencezren várnak arra, hogy katonák lehessenek.
Az ellenzék szerint azonban olyan üres szavak ezek, amelyeket már megcáfolni sem érdemes, és nincs is könnyű dolga annak, aki erre készül. Nem tudjuk ugyanis, hogy mit kell érteni tömeghadseregen, főként, ha a létszámra gondolunk. Az Orbán-kormány idején a minisztériumnak és intézményeinek történetesen 45 ezer fős tárcalétszáma volt, ezt pedig barátok között sem lehet tömeghadseregnek tekinteni. Nézőpont kérdése az is, mit tekintünk elavultnak, ha a jelenlegi közép-európai hadseregekről van szó. Egyes katonai szakértők szerint például nagy balgaság volt szemétre vetni a magyar tüzérséget, a harckocsik és harci járművek nagy részét pedig hagyni lerohadni a szabad ég alatt. Ennek legfeljebb azok örülhettek, akik hulladék áron vásárolhatták fel az alkatrészeket, a széttrancsírozott darabokat, mint a hírhedtté vált, adót csaló szabolcsi fémkereskedők.
Aztán azt sem értik sokan, hogy miért dobták ki az elavultnak tartott haditechnikai eszközöket az elmúlt nyolc évben, ha helyettük gyakorlatilag nem vásároltunk semmit, eltekintve a Medgyessy-kormány alatt gyanús körülmények között jelentősen megnövelt bérleti díjú Gripen-vadászgépekről. Vagy talán komoly beszerzésnek lehet nevezni olyan terepjárók megvásárlását, amelyeket nem tudnak használni a katonáink a műveleti területen? Jó vételnek tekinthetők azok a milliárdokért megvásárolt norvég híradástechnikai eszközök, amelyek helyett sok esetben a saját mobiltelefonjaikat kellett használni a katonáknak bizonyos gyakorlatokon? És vajon kiknek hullanának ki azok a bizonyos adóforintok a fülesre fordított zsebeiből azok közül, akik a beszerzési ár többszöröséért, egy ciprusi offshore cégen keresztül vásároltak a honvédségnek valóban elavult, ukrán szállító repülőgépet, amely csak sorozatos javítások árán hagyhatta el a kifutót? Az adófizetők nevében hamarosan talán ezekre a kérdésekre is megkaphatjuk majd a választ. Ahogyan arra is, kinek támadt olyan ötlete a szaktárcánál, hogy közel ötmilliárd forintot költsenek el a hadsereg víztisztító képességeinek fejlesztésére, mert a leépítések után már csak egy ilyen szánalmas felajánlást tudtunk tenni a misszióinkon kívül az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének.
Nem csoda, hogy a magyar katonai vezetés egy részének a fényesre pucolt cipői közé esett az álla, amikor Szekeres azt találta mondani nekik a pulpitusról, az elmúlt időszakban a szervezeti átalakulás mellett komoly technikai fejlesztés is megvalósult a Magyar Honvédségnél, amely ennek köszönhetően ma már talán a volt szocialista blokk legmodernebb haderejévé változott.
A miniszter vélhetőleg azért tette magát a nevetség tárgyává ezekkel a mondatokkal a katonák előtt, mert jobbnak találta, ha nem is gondolunk bele, mi a különbség valójában a szomszédos országok és hazánk lepusztított hadereje között. Miközben mi vizet tisztítunk, néhány ezer fős könnyűlövész alakulatot tartunk el évente több száz milliárd forintnyi közpénzből, addig a szlovákok például korszerűsített tüzérséggel, a románok pedig felújított T–72-es harckocsiarzenállal biztosítják a haza védelmét, miközben keleti szomszédunkban 120 darabot korszerűsítettek a MiG vadászgépekből is. Nem beszélve a szárazföldi haderők létszámbeli és felszerlésbeli különbségeiről. Jobban állnak nálunk természetesen Csehországban is, Lengyelországot pedig össze sem érdemes velünk hasonlítani. Utóbbi szövetségesünk ugyanis jelenleg 48 F–16-os vadászgépet tart hadrendben, miközben beszereztek 12 Hercules szállító repülőgépet is egy olyan katonaság számára, amely a miénkhez képest valóban tömeghadseregnek tekinthető.
És akkor még nem szóltunk arról, ami talán a legfontosabb, a hadsereg megbecsüléséről, megtartó erejéről. Szekeres felmérése szerint kilencezren várnak arra, hogy katonák lehessenek a honvédségnél. Ez azonban kifejezetten rossz mutatónak számít egy olyan országban, ahol lassan egymillió ember tengődik munka nélkül. Eközben a honvédségnél továbbra is több ezer fős hiány jelentkezik az alakulatoknál, mert a hadkiegészítés tragikus színvonala, az állandó elvándorlás és a pénzhiány miatt ezeket a helyeket képtelenek feltölteni. Az elmúlt években három kiképzőbázist zártak be, az itt dolgozó szakemberek pedig pótolhatatlanok, ma már alig akad valaki, aki „emberségből példát, vitézségből formát” mutasson.
A katonák előtt nincs túl vonzó életpálya sem, vagy szerződést kötnek havi nettó százezerért, amíg el nem nyeli őket valamelyik katonai misszió, vagy odébbállnak, és biztonsági őr lesz belőlük egy pláza hűvös ölén.
A katonai pálya tehát a honvédelmi tárca megrendelésére készített felmérések ellenére csöppet sem népszerű, a honvédség végleg elszakadni látszik a társadalomtól, hiába járnak kalandtúrára Szekeressel fényképezkedve Afganisztánba mindenféle celebek. A C–17-es katonai szállító repülőgépek egy részének hazánkba telepítése, és a NATO egészségügyi-kiválósági központjának budapesti felállítása persze nagy eredmény, de mit érünk vele, ha közben komoly béremelést utoljára az Orbán-kormány idején kaptak a katonáink, akikről a nagyközönség az elmúlt négy évben legfeljebb annyit tudhatott meg, hogy segítségükkel Bochkor Gáborból képzett vadászpilóta lett, Palik László pedig honvéd ralicsapatot gründolt?