A korrupció négy éve

A Szekeres megvédésére irányuló kétségbeesett próbálkozások sem változtatnak viszont azon, hogy a tárcavezető egyik pillanatról a másikra nemcsak bukott politikussá lett, hanem a rendszerváltozás óta eltelt húsz év egyik legnagyobb szégyenfoltjává is.

Sajnálom Szekeres Imre honvédelmi minisztert. Másfél hónap választotta volna el az általa megíratott sikertörténet, a magyar haderő nagy szocialista reformjáról szóló ponyvaregény archiválásától a politikatörténetben. A napokban azonban kiderült, hogy a környezetében bűnszervezetben kenegetik egymást milliós apanázsokkal mindenféle, általa dandártábornokká és ezredessé előléptetett emberek. Pontosabban, rég tudta ezt már mindenki, aki tisztában van a Honvédelmi Minisztériumnál zajló folyamatokkal, de eddig valahogy mégsem tüsténkedett a bűnösök leleplezésében a katonai ügyészség és az elhárítás. Valami azt súgja, hogy az ügyet most is igyekeztek eltitkolni, eltussolni. Ezt az is alátámaszthatja, hogy lapunk már február közepén több kérdést tett fel a minisztériumnak és a katonai ügyészségnek a szaktárcánál letartóztatott főtisztekről, de választ csak jóval később kaptunk.
A vádhatóság szóvivője az első telefonhívásunkkor, február 15-én felháborodva követelte, hogy mondjuk el, honnan származnak az általunk begyűjtött információk. Aztán egy főnöki egyeztetést követően még azt is letagadta, hogy egyáltalán bármilyen nyomozás folyna honvéd főtisztek korrupciós ügyeiben. A honvédelmi tárca sajtóosztálya egyszerűbb megoldást választott: csak akkor ismerte el az őrizetbe vételeket, amikor arról már beszámoltunk a Magyar Nemzet hasábjain. Ebben persze nincsen semmi különös, hiszen az említett szervezeteknél alapvető kommunikációs stratégia az elhallgatás. Ilyenkor arra szoktak hivatkozni, hogy sértjük a nyomozás érdekeit. Az viszont már több mint furcsa, hogy egy nappal a katonai ügyészség szóvivőjével folytatott beszélgetésünk után belecsapott a gulyáságyúba a Nemzeti Nyomozó Iroda, és letartóztatta Szabó Jánost, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem rektorát. Elképzelhető persze, hogy a két esemény között nincs összefüggés, de feltételezhető akár az is, hogy a gyanú szerint befolyással üzérkedő egyetemi vezető leteperése és szájon vágása a saját irodájában a figyelem elterelésére volt jó csupán, miközben a háttérben sokkal súlyosabb gengszterek lapultak. Félő volt azonban, hogy a leleplezésükkel ország-világ előtt is bizonyossá válhat, hogy évek óta a saját levében rohad a rendszer, a Balaton utca egyes irodáiban intézményesített lehet a lopás, csillagoktól ékes mundérokban fészkel a korrupció.
A figyelemelterelés azonban nem sikerült. Szabó rektor ügye ugyanis óhatatlanul Szekeresre irányította a sajtó figyelmét, hiszen a katonai akadémia a tárcavezető közvetlen felügyelete alá tartozik. A szaktárca persze azonnal elhárította magáról a felelősséget, és kijelentette, a rektor magánakciója volt, hogy egy biztonsági cég alkalmazása érdekében megzsarolt egy nemzetközi szállító vállalkozást. Azóta az is kiderült, hogy ez sem lehet teljesen igaz, hiszen a rektor ügyvédje szerint védencének azt kellett pótolnia a „menedzseri” munkájával, hogy milliárdokat vont el a honvédelmi tárca a Zrínyi egyetemtől. Valamit viszont reagálni kellett a minisztériumban folyó korrupciós ügyekről megjelenő hírekre is, így megjelentek az első ködösítő, bagatellizáló, részinformációkat elismerő kommünikék.
Arra azonban vélhetőleg Szekeres Imre és stábja sem gondolt, hogy egyszer csak beléphet a képbe Sólyom László köztársasági elnök, aki olyan szerencsétlen helyzetbe került, hogy az elmúlt négy év tragikus következményekkel járó korszakát és annak aljas hazugságait nemcsak a legfőbb közjogi méltóságként kellett elviselnie, hanem a Magyar Honvédség főparancsnokaként is. Az államfőnek pedig most azzal kellett szembesülnie, hogy azok a személyek kerültek súlyos bűncselekmények gyanújába, akiket a honvédelmi miniszter javaslatára nevezett ki magas rangú tisztekké a Sándor-palotában. Ezek után nem tehetett mást, minthogy a hivatalába hívatta a főügyészeket és Szekeres Imrét, és többek között arra kérte őket, tegyenek normális nyilatkozatot a Honvédelmi Minisztériumot érintő korrupciós ügyekről. A szaktárca kommunikátorai tehát vesztettek, Szekerest nem tudták „megmenteni”, és a katonai ügyészség is arra kényszerült, hogy közleményben ismerje el a botrányt, egy szóvivői angyalbőr pedig a vádhatóságnál is a porba hullt.
Sajnálom Szekeres Imre honvédelmi minisztert. Szánalmas lehetett például, amikor azon gyötörte magát, hogy ezek után milyen jelmezben búcsúztassa a tavaszt. Vegyen hófehér mártírruhát, és mondja azt, hogy nem tudott semmit az egészről? Vagy a szicíliai eleganciára hajazva egy galambszürke, vörös szalagos kalapot tegyen a fejére, és a fogai között fogpiszkálót forgatva lóbálni kezdjen egy Kalasnyikovot? Öltözzön esetleg lovagi díszbe, és páncélos harcosként azt hajtogassa, hogy holnaptól ledöfi a százfejű korrupciót?
A volt kommunista pártkáder természetesen ezt az utóbb említett, harmadik maszkot választotta. A szocialisták körében nem divat az önkritika és az önként vállalt politikai felelősség. Talán rá is szólhattak az MSZP-ben, hogy másszon ki a botrányból még a választások előtt, nehogy ez az ügy is egészen a pártig érjen. Szekeres ezért most nevetségesen és cinikusan kifordított logikával arról beszél, hogy akkor vállalja a felelősséget, ha „nem hagyja magára a szervezetet”, és miniszter marad, hogy leszámoljon a bűnözőkkel. Valójában azonban valószínűleg azért nem távozik, mert végérvényesen el kell varrnia a szálakat maga körül. Ebben pedig támogatja Lendvai Ildikó, az MSZP elnöke is, aki a hét végén a szocialisták nevében a teljes bizalmáról biztosította a párt bajba jutott elnökhelyettesét. A Szekeres megvédésére irányuló kétségbeesett próbálkozások sem változtatnak viszont azon, hogy a tárcavezető egyik pillanatról a másikra nemcsak bukott politikussá lett, hanem a rendszerváltozás óta eltelt húsz év egyik legnagyobb szégyenfoltjává is. Azt ugyanis már soha nem mossa le magáról, hogy az általa irányított tárcánál maffia-bűncselekmények gyanújába keveredtek egy minisztériumi cég megbízásai kapcsán az irányítása alatt szolgáló tábornokok.
Eddig öt tisztet érintettek a letartóztatások, előzetesbe került a tárca volt és jelenlegi védelemgazdasági főosztályvezetője, a vagyongazdálkodásért felelős helyettesük, egy vezérigazgató és egy százados, akire milliós vesztegetési pénzek átvételekor csaptak le a nyomozók. A lefülelt százados feltehetőleg olyan laza rutinnal nyúlhatott a vastagra tömött borítékért, ahogyan Szekeres egy járdára ejtett női táskáért hajol jászapáti kampányfilmjében, mintha nem is kellett volna soha elpróbálnia a mozdulatot.
Ezért pedig a honvédelmi törvény alapján is a tárca vezetője a legfőbb felelős, akármennyire is ragaszkodik a szervezethez. A Magyar Honvédség történetében példátlan, hazánkat nemzetközi szinten is lejárató és nemzetbiztonsági kockázatoknak kitevő botrány azért is elkeserítő lehet a honvédelmi miniszter számára, mert már az az évkönyv is elkészült az általa irányított tárca elmúlt négy évének eredményeiről, amely adott esetben szintén kampánycélokra használható. A propagandaanyagot a miniszter két balkeze, Matyuc Péter egykori és Bocskai István jelenlegi szóvivő írta, és A konszenzus négy éve címmel látta el. A kiadványra szánt négymillió forint közpénz elköltése viszont fölösleges pazarlásnak bizonyult. Tisztességes demokráciákban ugyanis – ahol már egy házasságon kívüli flört is elég ahhoz, hogy egy állami tisztségviselő lemondjon – egy ilyen eset után azonnal bezúzzák ezt a könyvet, és írnak egy újat – a korrupció négy évéről. A miniszter pedig, aki felelős az általa kinevezett felső vezetők tetteiért, leköszön csendben, és örül, hogy nem ő az, akinek a csuklójára bilincs kerül.