Nem elég jónak lenni, de annak is kell látszani. Különösen érvényes ez az axióma a mai átmediatizált világban. Magyarországról ma a legjobb indulattal sem állíthatjuk, hogy jó állapotban van, s a választások kapcsán megjelent írásokból egyértelmű, nem is látszik annak. Reálisnak tartja-e a manapság a világban rólunk kialakult képet?
– Manapság már köztudott, hogy Magyarországnak az utóbbi időben jelentősen romlott a sajtója. Mindenki látja, hogy gazdasági értelemben az ország mennyire sérülékeny, milyen mértékű az eladósodottság, s mindezt milyen politikai botrányok kísérik. Jól mutatja a helyzet komolyságát, hogy bár korábban mindig volt egy-egy, általában baloldali politikai erő, amelyet az elemzésekben azért kiemeltek, most már szinte soha nem találni pozitívumot, még a baloldali médiumokban sem. S bár az összeomlást elkerültük, Magyarország továbbra is rossz állapotban van. Nem is lenne érdemes most azt a látszatot kelteni, hogy erősek és virágzók vagyunk. Mindenekelőtt tehát az ország belső állapotán kell javítani, s persze ezzel párhuzamosan mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy e folyamatokról reális kép rajzolódjon ki. S természetesen nemcsak a jelenleg uralkodó állapotokról, hanem e helyzet kialakulásának okairól is.
– Ez utóbbi ismerete minden bizonnyal segíthetné a Jobbik előretörésének megértését is. Tény azonban, hogy az amúgy sem túl jó összképet tovább rontja, hogy feladott labdaként a választások kapcsán a világsajtóban a legtöbb szó a Jobbikról esik, amelyet az egyenruhában masírozó Magyar Gárda képei kísérnek…
– Igen, amikor a képeknek olyan ereje van, mint napjainkban, akkor az ilyen színpadi érzékkel megrendezett jelenetek óriási hatással vannak a közvéleményre. Függetlenül attól, hogy a szélsőjobb magyarországi megerősödése nem egyedi, hanem az általános európai trendbe illeszkedő jelenség. Ám, mint erre már utaltam, nem olyan jelenségről van szó, amin csak szörnyülködni lehet, de aminek ne lehetne megtalálni az okát. Ahol az elmúlt években olyan alapvető, a szociális és közbiztonságot, valamint bizonyos identitást érintő kérdéseket söpörtek a szőnyeg alá, mint ahogy az nálunk történt, ott nem váratlan, és nyilván társadalomtudományi alapossággal is értelmezhető a kialakult szélsőséges pánikreakció, amely okkal kelt aggodalmat Európa-szerte.
– A párt eddigi megnyilvánulásai alapján kódolható, hogy a Jobbik különösen sok gondot okoz majd a szomszédos országokkal alakítandó kapcsolatokban. Ellensúlyozhatja-e mindezt egy tudatos, átgondolt, a régióra fókuszáló médiapolitika?
– Biztosan, de még fontosabb, hogy elébe menjünk a problémáknak. Nem kívánom minősíteni se jobb-, se baloldalon a politikai pártok és holdudvaraik tevékenységét, csupán fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy külpolitikai érdekérvényesítésünk hatékonysága érdekében olykor érdemes lenne elkerülni néhány olyan pártpolitikai konfliktust, melyről tudjuk, hogy gyengíti a magyar érdekérvényesítést, s a belső megosztottság helyzeti előnyhöz juttatja az ellenérdekelt feleket külföldön. Más, köztük a szomszédos országoknak is sikerült ez, s merem remélni, nem magyar fátum, hogy ezen a területen mi általában gyengének bizonyulunk. Remélem, hogy sikerül belátni: nagy a tét, ezért legalább néhány ügyben nemzeti érdekünk a kialakítandó konszenzus.
– Amikor a Magyarországról kialakult képről beszélünk, nem mehetünk el amellett sem, hogy a nyugati világ, benne a média nem érti igazán Kelet-Közép-Európát, ezért aztán kissé idegenkedik is tőle…
– A diplomácia egyik legfőbb feladata, hogy kifelé megpróbálja egy ország belső helyzetét és sajátos fejlődési útját elmagyarázni. S ezt megkönnyíti, hogy analóg helyzeteket mindig lehet találni a fogadó ország környezetében is. S mint a választás első fordulóját követően olvashattuk, a nemzetközi sajtóban, különösen a franciában kezdik lassan megérteni a sajátosan magyar társadalmi fejlődés mibenlétét, amely bizonyos fogalmakat, tendenciákat más, a nyugatitól eltérő megvilágításba helyez.
– Ez valóban így van, s minél keletebbre megyünk, annál kevésbé lehet a nyugati normák alapján megérteni a társadalmakat, ám alapvető dolgokat azért így is látni kellene. Így például nehéz jóindulatú tévedésként értelmezni a Fidesz és a Jobbik összemosását, a már most kétharmad feletti nacionalista többséget vizionáló elemzéseket…
– Évtizedes tendencia a világpolitikában és a nemzetközi sajtóban, hogy amíg a baloldalon az egyébként véres kommunista múltat nem szokták összemosni – tudatosan pedig különösen nem – a modern szociáldemokráciával, addig a polgári, konzervatív pártokat előszeretettel tolják be a szélsőjobb sarokba.
– Mi ennek az oka?
– Elsősorban a tudatosan kialakított kettős mérce. A sztálini bűnök kisebb súllyal esnek latba, mint a hitleri rémtettek. Az általános tendencián túl, Magyarországon, s e tekintetben új ez a mostani helyzet, nem lehet egyidejűleg keseregni a Jobbik 16 százalékán, és azon, hogy a Fidesz bizonyos megnyilvánulásaival meg akarja szólítani a radikalizálódó választói csoportokat. Ha valaki azt a logikát követi, amit egykor Franz-Josef Strauss mondott, miszerint tőle jobbra már csak a falnak szabad lenni, akkor nyilvánvaló, hogy ezt a rendszerváltásban csalódott, s különösen az elmúlt nyolc év sikertelen politikája nyomán elkeseredett és elégedetlen választói tömeget meg kell valahogy szólítani. El kellene tehát dönteni, hogy mi is az igazán rossz. Azt pedig általában elmulasztják megemlíteni, hogy 1998 és 2002 között nem voltak szélsőjobbos demonstrációk országszerte, pedig volt ilyen szándék. A most kialakult erőviszonyok s a kampányban tapasztalt hidegháborús hangulat ismeretében azért komoly erőfeszítéseket kell tennie annak, aki e két pártot, a Fideszt és a Jobbikot össze akarja mosni.
– Említettük, hogy a francia sajtó mintha kezdené megérteni Közép-Európát. Ugyanakkor különösen fájdalmas, hogy két, a magyar viszonyokat hagyományosan jól ismerő ország, Ausztria és Németország médiája az átlagosnál is sötétebb képet fest a helyzetről. Mi lehet ennek az oka? A túlkompenzálás, vagy egyszerűen csak elfordult e régióról a figyelem, így kevesebb a dolgok megértéséhez szükséges tudás?
– Ahol a nácizmus olyan mély nyomokat hagyott, mint a német kultúrkörben, érthető, ha bizonyos tendenciák kapcsán nagyobb az érzékenység és az ijedtség. Túlkompenzálásról nem beszélnék, mert azt hiszem, nincs jogunk egy másik nép identitását, lelkivilágát ily módon minősíteni. Saját berlini tapasztalataim mondatják velem, hogy nagy türelemmel, hiteles megszólalással világossá lehet tenni a különbségeket, meg lehet értetni bizonyos tendenciákat. Kellő helyismerettel rá lehet mutatni arra is, hogy ha egy, a szélsőségekre oly érzékeny s egyben nagyon fejlett országban, mint Németország vagy Ausztria, lehetséges az, hogy szélsőséges pártok sikeresek, akkor egy olyan viharvert országban, mint a mienk, sokkal sérülékenyebb társadalmi viszonyok közepette ilyen tendenciák szintén elképzelhetők. Érdemes ugyanakkor azt is felvetni, hogy Magyarország soha nem önerőből került hatalomra a szélsőjobb vagy a szélsőbal, a nyilasok, majd a kommunisták. Ehhez mindig szükség volt egy külföldi hatalomra.
– Berlini nagykövetként is tapasztalhatta, milyen fontosak az országkép alakításában a személyes kapcsolatok, s éppen e két ország példája mutatja, hogy a média mintha csupán egyetlen forrásból tájékozódna. Egy magára valamit adó újságírónak egyrészt kötelessége, hogy minden véleményt bemutasson, másrészt az is igaz, hogy hamar elfordul azoktól, s a könynyebb ellenállás irányába megy, ha valahol nem tapasztal kellő nyitottságot…
– Ez így van. Mint ahogy az a politikus, köztisztviselő is óriási taktikai hibát követ el, aki újságírókat nyilvánosan minősít. Egy újságíró megfogalmazhat véleményt a maga meggyőződéséből, személyes szimpátiáiból kiindulva, tájékozódhat csupán egy baráti kör információi alapján, a jó újságíró ugyanakkor abban érdekelt, hogy minél szélesebb kört meghallgatva mutassa be a valóságot. S ha ez így van, minden intellektuális csoportnak, kormányzati erőnek feladata, hogy hallassa a hangját, beszélgessen, építse ki, ápolja sajtókapcsolatait. A gyakran tapasztalt egyoldalúság csak nagy türelemmel és személyes találkozással szüntethető meg.
– S persze nem csupán a véletlenben és a sajtó jóindulatában bízva az országot bemutató programokkal, meghívásokkal alakítani, tágítani is kell az újságírók világképét, segíteni a munkájukat, mint a térségben például Lengyelország teszi. Lesz erre erő és akarat?
– Bízom benne, hogy lesz. Az ön által is említett lengyel példa mellett még számos országot lehetne felsorolni, amely az elmúlt években jelentősen tudta javítani a róla kialakult képet. Kár lenne e példákat nem figyelembe venni.
– A már említett Ausztria kapcsán láthattuk tíz éve, hogy miképpen szűkítheti egy ország külpolitikai mozgásterét a róla kialakuló kép. Látja-e akár csak apró jelét annak, hogy a magyar külpolitikára hasonló típusú veszély leselkedne?
– A választási eredményekre kapott reakciókból az rajzolódik ki, hogy a nemzetközi közvélemény nagyobbik része előtt világos, hogy Magyarország külpolitikai szándékai tisztességesek. Ha sikerül e stratégia súlyponti elemeit, benne az uniós elnökséget, a nemzetpolitikára, az energiapolitikára vagy a közép-európai együttműködésre vonatkozó célokat offenzívan, de minden érdekelt felet meghallgatva, optimista megközelítésben a közvélemény elé tárni, egyidejűleg hiteles képet nyújtani az ország állapotáról, akkor Magyarország számára a következő egy év, benne az EU-elnökséggel, az esély éve lehet. Belső átalakulásával az ország újradefiniálhatja önmagát, s egyben a külföldön róla kialakult képet is.
origo.hu
Megölte volna Orbán Viktort egy férfi
