Nem fecseg, énekel. Fellép a színpadra, int a kvartettnek, és már áramlik is a finom, lüktető dzsessz, némi női fűszerrel, kacérsággal, ahogy kell. Most a Take Five, máskor a Budapest Jazz Club vagy épp Berlin; Sóti Theát nem könnyű követni. Magabiztos, mintha mindig tudta volna, hogy egy ezerfős vajdasági faluból huszonéves korára a berlini dzsessz tanszak előkészítőjéig vezet majd az útja, s önálló kvartettje élén énekli saját szerzeményeit. – Édesanyám zongoratanár, saját tapasztalatai alapján inkább óvott, mint biztatott, hogy komolyan foglalkozzam a zenével – meséli koncert előtt a Take Five pincéjében. Thea nem hallgatott az aggodalmakra; klasszikus zongorát tanult Szabadkán, zeneiskolásként külföldi versenyekre járt.
Talán a háború előszele, talán a saját elhatározása végül más irányba vezette. – A kilencvenes évek elején már pattanásig feszült volt a helyzet otthon. Apám sorra kapta a behívókat, elfogyott előlünk a jövő, szerettünk volna családostul Szegedre települni. Jelentkeztem egy angol–magyar két tannyelvű gimnáziumba, mellette zongoráztam, írogattam, érdekelt a filmezés, és titokban kacérkodtam az énekléssel is – folytatja, miközben szeptember óta működő önálló kvartettje már a hangszerekkel bíbelődik. – Érettségi után filmrendező szakra jelentkeztem Pestre, de nem vettek fel. Nem akartam öt évet várni a következő lehetőségre, hát elkezdtem a bölcsészkart filmes specializációval. A zene és a film mindig együtt élt bennem – mondja, s már hozza is a példát. Az erdélyi Duna Műhelyben készült kisfilmje, a Villanás zenéjét saját maga szerezte. Végül egy baráti telefon döntötte el, a zene irányába mozdul el. Nógatásra elment a Kőbányai Zenei Stúdió felvételijére, és ott is ragadt. – Amit hiába kerestem az egyetemen, Kőbányán megtaláltam. Mester és tanítvány kapcsolat alakult ki a tanáraimmal, lendületet adott. Három év után mégis úgy éreztem, most vagy soha, tovább kell lépnem.
A végleges döntéshez, a komolyan vett énekléshez, mondja utólag, a kőbányai muníció sem volt elég – Berlin kellett. Kapott egy ösztöndíjat, és bár néhány hónapra tervezett, azóta is ott él, lassan két éve. – Amint ki mertem mondani, hogy az éneklés több mint félig-meddig titokban ápolt szenvedély, felpezsdült körülöttem az élet – meséli Thea, aki ingázik Budapest és Berlin között, hogy próbálhasson kvartettje magyar tagjaival.
Nem gondolta, mondja, de Berlinig kellett utazni azért is, hogy megértse, mit jelent, amit világ életében evidenciának érzett: vajdasági magyarnak lenni. – Azt gondoltam, normális, hogy sehol sem vagyok otthon. A falumban, Királyhalmon értették a magyar szót, máshol viszont a szedett-vedett szerbtudásommal nem nagyon boldogultam. Magyarországon azonnal kiszúrták, hogy máshogy beszélek, és éreztem a mentalitásbeli különbséget is. Olyan, mintha egy puzzle hiányozna belőlem. Berlin megtanított, hogy a hiányt képes vagyok a magam erejéből bárhol betölteni.
A Sóti Thea Quartett ősszel a Német egység a Balatonnál című kiállítás berlini megnyitóján a német kulturális élet vezetőinek játszott, és kinti klubokba is rendszeresen hívják a vajdasági magyar lányt. Berlinben máshogy állnak a zenészekhez, mondja. – Itthon azért is meg kell küzdened, hogy szóba álljanak veled. Berlinben nem kötik feltételhez a lehetőséget.
Sóti Thea a saját szövegekre fűzött dzsessz mellett egy igazi berlini csapatban is szerepet kapott. A Manivolanti egy kinti magyar, egy bécsi, egy olasz és egy cseh zenész segítségével egy különleges svájci ütős hangszerre, a hang drumra és Thea hangjára építve a magyar folklórban gyökerező dallamokat szólaltat meg, már csak az alakja alapján ufódobnak is becézett hangszer sajátosságai miatt is spirituális töltéssel. A Manivolantit már lemezszerződéssel kecsegtetik, Thea pedig – még ha a dzsessz tanszak egy ideig még Berlinhez is köti – Budapestre vágyik. Mire a híre hazaér, itt lesz ő is, mondja bizakodva, és a végére még nyel egy jó nagyot. Idő van, menni kell, s a Sóti Thea Quartett vendége ma László Attila.
origo.hu
Tényleg 50 fokos hőségre számíthatunk? – a szakértő válaszolt
