A három termet betöltő tárlat igen kellemes meglepetés a látogató számára. A tablók szép kivitelűek, így a kellemes nézelődés végén az ember élménnyel és tudással egyként gazdagodik. Mindjárt a földszinten képeslapok formájában vonul fel előttünk a pusztai állat évszázados történelme, hogy aztán az emeletre csaljanak bennünket a szellemes installációk és ott részletesen is megismerkedhessünk vele. A képekről Magyarország egyik legszebb őshonos állata tekint ránk, egyszer mélán, máskor a harc hevétől dühösen, hajdúk által terelve, folyókon átúsztatva, fáradtan útban Augsburg, Morvaország, Itália és Nürnberg felé.
Megtudjuk, joggal érezzük magunkénak a tekintélyt sugárzó jószágot, mert bár a fajta eredetének körülményei nem ismertek mindent kizáró bizonyossággal, az bizonyított, hogy a Kárpát-medencében alakult ki az 1400-es éveket megelőző időszakban. Létrejöttében a kutatók szerint szerepe lehetett a honfoglalás idején itt élő őstuloknak, amit saját, kisebb termetű jószágaikkal kereszteztek eleink. A tenyésztés annyira sikeres volt, hogy a XV. századra hazánk fő exportcikke lett. Jócskán növelte a tartásával, kereskedelmével foglalkozó főurak, a Batthyányak, Thökölyek, Zrínyiek, Kanizsaiak – sőt a kora tőzséreként emlegetett Bethlen Gábor erdélyi fejedelem – és az élelmes városok vagyonát, majd a Habsburgok mohó kedvéből egyre inkább a kamarának szolgált a kiviteléből származó busás bevételekkel. (Azért a marhakereskedelem az 1622-es monopolizálását követően is érdemes volt foglalkozni vele, a hortobágyi pusztát bíró Debrecen például évszázadokig gazdagodott a ridegen tartott állatok eladásából. Ennek kapcsán a kiállítás megnyitóján Kósa Lajos polgármester tréfásan meg is jegyezte, szívesen lenne ma is annak városnak a főbírája, amelyik a királyi Magyarország legnagyobb szürkemarha-állományát mondhatja magáénak.)
Korabeli képek, metszetek mutatják be hasznosításának sok tucat fajtáját: hogyan főztek a csontjából enyvet, készítettek gyertyát faggyújából a drága viasz alapanyag kiváltására. Hogyan tartósították húsát a pásztorok apróra vágva, nagyon sós vízben megfőzve, napon szárítva és szellős vászontarisznyákban tárolva, és azt is, hogyan készítették el belőle hagyományos ételüket, a ma is közkedvelt gulyást. Bőrét a pásztor is kikészítette házi használatra cipőnek, szíjnak, övnek, de a nyersbőr maga is értékes áru volt, például a Zrínyieknél jelentős bevételi forrásként szerepelt. Aztán láthatjuk még a szarv feldolgozásának rafinált módjait, hogyan helyettesítették vele a fát, hogyan „spanyolozták” a díszes pásztorkürtöket, miként készítettek a szaruból gombokat, fésűket, tárolóedényeket.
A tárlat végigköveti a fajta hanyatlását a XIX. századtól terjedő istállózó állattartás következtében, felidézi a második világháborút követő erőszakos kiszorítását szovjet rendeletre, felvillantja a hatvanas évekre megmaradt egyetlen hortobágyi gulya életképeit, amiből egy génmegőrző program segítségével fejlesztették fel az állományt a ma élő húszezer példányra, megteremtve ezzel a lehetőséget arra, hogy húsa újra megjelenhessen a kereskedelemben. Ha pedig mindettől kedvet kapunk a belőle készült kitűnő ételek megkóstolására, természetesen azt is megtehetjük a kiállítás helyszínétől néhány száz méterre álló Hortobágyi Nagycsárdában, ahol időnként még most sem restek a pásztorélet hagyományait híven őrző gulyásoktól főzési tanácsokat kérni.
origo.hu
Magyar Péter ismét elszaladt a kérdések elől - videó
