Csontrablók páncélban

Volt egyszer egy páncélszekrény. A Katonai Biztonsági Hivatal (KBH) nagy hatalmú vezére az irodájában tartotta a Gellért-hegy oldalában, vagy talán inkább a főigazgató budai villájában lapult, valahol egy vadászjelenetet ábrázoló olajfestmény mögött. Az emberek azt beszélték, hogy ebben a trezorban a KBH vezetője különleges dokumentumokat őrzött, amelyek miatt érinthetetlen maradt az idők végezetéig. Ezek az iratok azonban nem a honvédségnél elkövetett súlyos korrupciós bűncselekmények vagy a seregbe beszivárgó veszélyes elemek aktái voltak, hanem olyan ügyiratok, amelyek politikusokról szóltak, akiket beszervezhetett a Kádár-kori III/III-as főcsoportfőnökség. A főelhárítónak tehát elég volt lakatot tennie a szájára, és pozícióban maradt, csak a legendás széfre kellett hivatkoznia, hogy mindenki elhallgasson, bármit is csinált.
Elnézhette például, hogy a honvédség egyik legjobb katonája életét vesztette, mert hatástalanított eszköz helyett valódi robbanószerhez nyúlt egy bemutatón. Feltehetőleg behunyta a szemét akkor is, amikor a Honvéd Vezérkar főtisztjei a hadseregtől kiszuperált terepjárókra alkudoztak, hogy azokat négyesével adják tovább, akár a kufárok az ócskapiacon. Évekig nem akart tudni arról sem, hogy az orra előtt lopták a honvédség pénzét, és bűnszövetségben fogadtak el kenőpénzeket a Honvédelmi Minisztériumban magas rangú katonatisztek.
Ezek után nem csoda, hogy a KBH „titkos kapcsolatává” válhatott egy futballszurkoló a debreceni kemény magból, akit „derék szkinhedként” vettek fel szerződéses katonának, hogy aztán sofőr lehessen az egyik legveszélyesebb misszióban, Koszovóban. A fiatalember beszervezése feltehetőleg jó húzásnak tetszett, hiszen végül nem azért járt neki jutalom, mert néha beköpte a részegeskedő vagy illegálisan seftelő koszovói bajtársait. Magasabb, politikai célokat teljesíthetett anélkül, hogy változtatni kellett volna újnáci szándékain. Cs. István leszerelt, majd egy idő után „új alakulat” sofőrje lett, a Balkán helyett a magyar határokon belüli Balkánon „szolgált”. Egyik főszereplőjévé vált annak a bestiális gaztettnek, amelyet ma már csak romagyilkosságokként emlegetnek. Egy olyan csoportba épült be a társaság terepjárójának vezetőjeként, amely ártatlan embereket ölt meg lesből, gyáván, nem kímélve még a gyermekeket sem. A feltételezett elkövető a Magyar Hírlap tegnapi számában közzétett vallomásai szerint azonban nemcsak a gyilkológépekkel tartotta a kapcsolatot, hanem a hadseregből történt távozása után továbbra is jelentkezett nála a tartótisztje a KBH-tól, aki rákérdezett a cigányok ellen elkövetett bűncselekményekre is. Ha tehát hinni lehet Cs. Istvánnak, a katonai elhárítás korábbi állításaival ellentétben az egyik legbrutálisabb gyilkosságig, a tiszalöki esetig besúgó maradt, akit rendszeresen faggattak.
Ez persze sok kérdést vethet fel. Ha Cs. István igazat mond, akkor a KBH óriási baklövést követett el, mert nem akadályozta meg a gyilkosságokat, amelyekről tudomása lehetett. Ha hazudik, hogy a bőrét mentse, a KBH még nagyobb hibát vétett, hiszen még a honvédségtől szélnek eresztett egy potenciális gyilkost utólagos ellenőrzés nélkül. Az is előfordulhat persze, hogy a Csontrablóként is ismert fiatalember egy politikai játszma figurája csupán, amelyhez fegyvert, paripát és pénzt is adott valahonnan egy láthatatlan kéz. Ahogyan megkapták a kitüntetést és az apanázst az utcán tiltakozók szemét kilövő „vitézek” is.
A félelem bérét pedig talán éppen egy olyan páncélszekrényből osztották ki a pribékeknek, amelyben azóta a politikusokat sakkban tartó titkosított iratok között az egyik dosszié vörös keretes címkéjén az áll:
„Gy mint gyűlöletkeltés.”