Kétarcú Hortobágy kietlen pusztával

A Hortobágyi Nemzeti Park peremterületeiről lassan végleg kiszorulnak a pásztorok, a tájegység állatvilága pedig átalakul a legelők elmocsarasodása miatt – erre egy korábban a parkban dolgozó természetvédelmi őr, Teleki Sándor hívta fel lapunk figyelmét. A nemzeti park igazgatósága állítja, hogy nemzetközileg is elismert természetvédelmi munkát végeztek.

Ha a Hortobágyra gondolunk, akkor a tájegységről többségünknek a Kilenclyukú híd, a gulyák, a nagycsárda vagy a Pusztai Állatpark jut eszébe. Azok a központi területeken fekvő látványosságok, amelyeket az elmúlt években európai uniós forrásokból fejlesztettek, és amelyek évről évre látogatók hatalmas tömegét vonzzák. Egy volt természetvédelmi őr azonban, aki alapítóként korábban közel négy évtizedig a Hortobágyi Nemzet Park alkalmazásában állt, a tájegység ellentmondásaira hívta fel lapunk figyelmét. Teleki Sándor állította, hogy miközben a nemzeti park nevezetességeire hatalmas összegeket fordítanak, a peremterületek pusztulnak, az ottani élővilág átalakult, a pásztorok pedig mind nagyobb és nagyobb területről szorulnak ki. Lapunk munkatársai a helyszínen tekintették meg a Hortobágy két arcát.

Elnéptelenedett puszta

Kunmadarason, a községháza előtt cserélünk autót, onnan már terepjáróval indulunk a pusztába. Ahol véget ér a szilárd útburkolat, attól kezdve a puszta vizenyős, hatalmas gödrökkel tarkított „legelőin” haladunk tovább. A Teleki tanyához érve elképesztő látvány fogad minket. Autónkkal a romos hodály mellett parkolunk le: az épület, ahol egykoron minisztereket és a nemzeti park külföldi delegációjának tagjait látták vendégül, ma szamarak szálláshelye. A tanya udvarán egy téglákon rögzített, lepukkant lakókocsi álldogál, a gazdaságot felügyelő férfi nyári hajléka több mint tájidegen. Az 1990-ben készült lakóház, több gazdasági ingatlanhoz hasonlóan, katasztrofális állapotban van, a falakon egyes helyeken ujjnyi vastag repedés tátong.
– Az elmúlt évtizedek alatt folyamatosan épült le a környék. Egykoron 47 működő gémeskút állt a legelőkön, ma jó ha néhány darabot találni. Eltűntek az állatok is, hiszen régen öt-hatezer szarvasmarha, két-háromezer ló és húszezer birka legelészett a kunmadarasi pusztában, míg ma, amerre a szem ellát, szinte nyomát sem látni az állatoknak. Ennek többek között az az oka, hogy miután megszüntették a vízelvezető rendszereket, a terület elmocsarasodott, több ezer hektáron így lehetetlen állatot legeltetni. Ezzel függ össze az élővilág megváltozása is, hiszen a szikes földet kedvelő őshonos madarak, többek között a szikipacsirta, a székicsér eltűntek – panaszolja Teleki Sándor.

Legelők víz alatt

A legelők elmocsarasodására panaszkodik két, a közelben élő pásztor is. – Régen a legeltetés szervezetten működött. Tavasszal ellenőrizték és fertőtlenítették a kutakat, szemrevételezték a legelőket, hogy azok körülbelül menynyi állatot képesek eltartani. A területet évközben is folyamatosan tisztították, így nem csoda, hogy csak a mi környékünkön öt-hatezer jószág legelészett. Ehhez képest most a nemzeti parktól béreljük a tanyát és a legelőt, hiába fizetünk azonban komoly összeget a cégnek, az nem költ az épületek karbantartására. Hatalmas problémát jelent a legelők elmocsarasodása, most is több ezer hektár legelő áll víz alatt. Sok gondot okoznak azok is, akik az agrár- környezetgazdálkodási támogatás megszerzéséért hatalmas földeket bérelnek, de állatot alig tartanak – sóhajt fel a pásztor. A férfi arra a kérdésre, hogy a fiatalok követik-e a példájukat, szomorúan csóválja a fejét. – Ilyen körülmények között ki akar állatot tartani? Ide amúgy is születni kell, gyerek meg egyre kevesebb van a pusztában – keseredik el a pásztor.
Néhány kilométerrel távolabb egy jó kötésű fiatal pásztorral találkozunk, aki krosszmotorral hajt a gáton. Mint mondja, amerre ő lakik, csak ilyen eszközzel lehet közlekedni. – Hatalmas földek állnak víz alatt, akadnak olyan területek, ahová nem is merünk elmenni legeltetni, mert az állatok beleragadnak a sárba. Sok madár élőhelye is megszűnt, miután a legelőből láp lett – teszi hozzá egykedvűen. Teleki Sándor meg is mutatja azokat a vízelvezető árkokat, amelyeket gépekkel temettek be. A szakember szerint a munkálatok során mocsári teknősök, réti csíkok, békák és más állatok pusztulhattak el.

Őstulkok és vadlovak

A kunmadarasi pusztáról meg sem állunk Hortobágy községig, a nemzeti park központjáig, ahol most is turisták százai vendégeskednek. A településen találkozunk Hajdu Alberttel, a Hortobágyi Lovas és Agarász Egyesület elnökével. A szervezet korábban több alkalommal fordult a hatóságokhoz többek között természetkárosítás, környezetkárosítás, faunahamisítás és hűtlen kezelés miatt. – Azért fordultunk az ügyészséghez, mert a védett és azokkal határos területeken tájidegen villanykarám-rendszereket alakítottak ki, ahol őstulkokat és vadlovat tartanak. Több ezer hektárról űzték el a pásztorokat azért, hogy olyan állatoknak adjanak otthont, amelyek soha nem éltek a Hortobágyon. Megtekinthetjük a „legelőket” is. Egy 300 hektáros és egy több ezer hektáros területen apró pontokként mozgó vadlovakat és őstulkokat nézünk meg egy kémlelőnek épített toronyból. Ezenkívül csak a végeláthatatlan puszta mozdulatlan képe tárul elénk.