Rettegnek és menekülnek a lakosok Devecserből

Retteg Devecser lakossága az újabb katasztrófától, a helyieket az sem nyugtatja meg, hogy elkészült a Kolontárt és a térséget védő gátrendszer. Az emberek egyetértenek azzal, hogy zárolni kell a cég vagyonát, és a károsultakat abból kell kártalanítani.

„Nem fogadom el bűnözők segítségét”. Saját költségén temeti el szüleit, és nem él a Mal Zrt. felajánlásával az ajkai Szanyi János, akinek édesanyja a tragédia során hunyt el, édesapja pedig haldoklik. Ismert, a cég múlt szerdán vállalta magára az iszapömlés áldozatainak temetési költségét. Szanyi János azonban aljasnak és cinikusnak tartja a társaság hozzáállását. Nem vár bocsánatkérést, és eldöntötte, „nem fogadja el bűnözők segítségét”. Mint megjegyezte, enynyivel tartozik szüleinek. – Hogyan álljak sírjuk elé, ha a gyilkosaik pénzén temettem el őket? – írta elkeseredetten a férfi levelében.

Nem csillapodnak a kedélyek a vörösiszappal sújtott térségben. A Veszprém megyei Devecser élete sem tért vissza a normális kerékvágásba, a helyiek abban is kételkednek, hogy valaha még visszaköltözhet a nyugalom a településre. A kisváros központja továbbra is egy háborús övezetre hasonlít, amerre nézünk, géppisztolyos rendőröket, katonákat, védőfelszerelésbe öltözött szakembereket, önkénteseket látni az utcákon. Mentik, ami menthető.
A városháza ajtaján tucatnyi tájékoztató papír függ, amelyek éjszakai szálláshelyekről, más lényeges tudnivalókról informálják a lakosságot. A római katolikus plébánia előtt bográcsot állítottak fel, ma a Nagycsaládosok Országos Egyesületének felajánlásából nyolcvan főnek készítenek meleg ételt. A katolikus karitász munkatársai pedig hideg élelmet és tisztítószereket osztanak. Kedd óta segítenek Devecseren, s addig maradnak, ameddig kell. Az utakat továbbra is nedvesen tartják, a locsolókocsik megállás nélkül cirkálnak a szennyezett útvonalakon.
Helyi lakossal azonban alig-alig találkozunk a városban. Kivétel a buszpályaudvar, ahol két hölgyet szólítunk meg. Kiderül, hogy egyikük két éve már nem itt lakik, de a szülei igen, csak szerencséjükre a település magasabban fekvő részén. A riadalom azonban ott is nagy, a szomszéd már el is költözött. A másik asszony tudni véli, hogy legalább ezerötszázan hagyták el Devecsert, s nemcsak az iszappal elárasztott utcák néptelenednek el. Mindketten azt mondják, a frissen megépült gátrendszer sem nyugtatja meg őket.
Néhány méterrel távolabb egy fiatalember a buszpályaudvar épületének dőlve várakozik. Amikor az áradásról érdeklődünk, felhúzza a nadrágját, és megmutatja a múlt hétfőn szerzett sérüléseit. – Épp a tragédia előtt jöttem Győrből a rokonokhoz, a katasztrófa már a településen ért. Egy órát voltam az iszapos vízben, ami után azonnal lezuhanyoztam. De már ez sem segített, derékig égési sérüléseket szereztem – panaszolja. Neki is több devecseri rokona, ismerőse hagyta el a várost, ingatlanjaikat hiába akarják eladni, nincs rá kereslet.
Az egyik presszóban egy középkorú férfi szintén sérüléseit mutogatja. Szomorúan jegyzi meg, hogy mégsem tudta megmenteni a javait. Szerinte is az a megoldás, ha az elárasztott ingatlanokat elbontják. Amiatt is aggódik, hogy a szennyező anyagok beleisszák magukat a földbe, és később folyamatosan szennyezik majd a levegőt.
A devecserieket a saját biztonságuk mellett a kártalanítás foglalkoztatja leginkább. A városháza előtt egy asszony megjegyzi, örül annak, hogy a vezérigazgatót őrizetbe vették, de igazán az nyugtatná meg, ha zárolnák a cég vagyonát, és abból térítenék meg a kárukat. – Használtcikk-árusítással foglalkoztunk, ennek azonban vége. Mindenünket elvitte az ár, a kisbuszunk is összetört. Újra kell kezdenünk az életünket – fakad ki az aszszony. Pár perc múlva egy házaspár érkezik a városházára, akik éjjelre keresnek szállást, sikertelenül. A cégvezető őrizetbe vételét helyeslik, de hozzáteszik: a kártalanítás még hátravan. – Van a tulajdonosoknak bőven pénzük, fizessenek – szögezik le. A pár szerint a Torna-patak partján már napokkal a tragédia előtt vörös lé folyt a tározó felől.