Fenséges magánymagány

Hiba, ha az Alkotmánybíróság nem tiszteli a hatalommegosztás klasszikus elvét, nem érzékeli a jog mögött az erkölcsi alap <br />nélkülözhetetlenségét – vélekedik Varga Csaba, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára. A professzort annak kapcsán kérdeztük, hogy az alkotmány jelenlegi koncepciójában nem szerepel: az Alkotmánybíróság megsemmisíthet egyes jogszabályokat. A jogtudós szerint nem abszolút követelmény, hogy fennmaradjon az alkotmányvédelem jelenlegi formája.

Varga Csaba jogfilozófus, a Magyar Tudományos Akadémia kutatója. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogbölcseleti Intézetének alapító professzora. Hosszú időn át dolgozott ausztráliai, amerikai, skót és japán egyetemeken. Számos angol nyelvű jogelméleti munkája jelent meg. Tanított a Bibó István Szakkollégiumban, tagja volt Antall József miniszterelnök tanácsadó testületének.

Bezárulhat az átmenet húsz éve tartó korszaka az új alkotmány létrehozásával. Ön, aki hajdan Antall József tanácsadó testületének tagja volt, milyennek látja ezt a két évtizedet?
– A hazai átmenet izgalmas és problematikus korszak volt. Hozzá hasonló ritkán adódott az újkori történelemben. A második világháború végeztével súlyosan torzult, szélsőséges berendezkedések buktak meg, így a nácizmus és a fasizmus, s ezután kellett visszaállítani a nyugaton megszokott politikai sémákat. A kommunizmus évtizedekig tartó rendszere azonban ennél bonyolultabb és összetettebb ellentmondásokat mutatott. Ez a diktatúra minden korábbitól gyökeresen eltérő gazdasági elvekre, a magántulajdon tagadására épült. Ezután csak nagy nehézségekkel lehetett áttérni a demokráciára. A folyamat ahhoz hasonlítható, mint amikor a levegőben kell kicserélni egy működésképtelen repülő alkatrészeit. Nincs más gépünk, amelybe átülhetnénk, s nem is szállhatunk le. Jelenlegi vitáink pontosan arról szólnak, vajon a rendszerváltozás előtt megszavazott alkotmányunk s az Alkotmánybíróság (AB) ehhez kapcsolódó tevékenysége elfogadható-e, vagy a nemzetnek új alaptörvényre és bírói működésre van szüksége. Húsz év óta ugyanis először született olyan választási eredmény, amely alapján egyáltalán választ adhat politikai erő erre a kérdésre. A többség láthatóan kritikus az alkotmánnyal és az AB eddigi teljesítményével szemben, a vita hangja ezért sem mentes az érzelmektől, az indulatoktól.
– Mégiscsak létrejött a jogállam. Kevés ez?
– A jogállam nem több, mint valamiféle minimum, amelyet nyugat-európai államok a maguk használatára fejlesztettek ki évszázadokon át. Eszmény, amelyet különböző időkben különféle indíttatásból sokféle szereplő fogalmazott meg, hogy korlátot szabjon önnön állami és jogi eljárásainak. Nyilván minden nemzet a saját problémáira válaszolt. Nem csoda, ha az idegen példákban nem akadt megfelelő üzenet, válasz a mi rendszerváltó gondjainkra. Mivel azonban arra vágytunk, hogy a Nyugathoz tartozzunk, az ottani eszményt követtük, s ennek védelmére alakult meg itthon az Alkotmánybíróság.
– Az AB-ről szóló törvény tervezetét még a rendszerváltozás előtt kidolgozták. Újabban az is felvetődött: az alapító tagok maguk döntötték el, hogy jogszabályok felülvizsgálata és megsemmisítése lesz a feladatuk. Az 1989–90-es kezdet mindenesetre ellentmondásos, és csak mostanában hangzanak el érdekes visszaemlékezések az indulás időszakáról.
– Végeredményben arra hatalmazták fel a testületet, hogy megsemmisítse azokat a jogszabályokat, amelyeket alkotmányellenesnek talál. Döntései közvetlenül beépülnek a jogrendszerbe, mivel fellebbviteli fórumot nem rendeltek föléje. E lehetőséggel bátran élt. Évek során, döntésről döntésre létrehozott így valamit, amire már semmiféle felhatalmazása nem volt. Aktivizmusnak nevezte hatalombitorlását, miközben innen-onnan összegyűjtött vagy maga konstruálta elvekre, nálunk nem kötelező külföldi jogi megoldásokra, nemzetközi ajánlásokra hivatkozva próbálta legalizálni saját alkotását. Ennek persze hamar híre ment. Sokan érdeklődtek az ilyen teljhatalom iránt: kíváncsiak voltak rá, miként tud egy tizenegy fős professzori testület a maga uralma alá hajtani s felülírni egy egész jogrendszert. Avagy miképp lehetséges eleve meghatározni az egész ország sorsát törvények megsemmisítése ürügyén? Miként valósíthat meg bírói fórum egy nemzeti jogot átformáló jogimportot? Mindezt ráadásul úgy, hogy ami a hallgatólagosan átvett idegen jogban még a közösségi érdektől korlátozott szabadság volt, a magyar jogrendre oktrojált változatában már senkitől sem korlátozható, abszolút jogosultsággá változott. Így jött létre a mi jogállamunk, mint egy minden eresztékében mesterséges súlyokkal túlterhelt, legyengített képződmény, amelynek nem maradt eszköze arra, hogy megakadályozza a társadalomellenes devianciák terjedését és a közvagyon fosztogatását.
– Miért nevezi hatalombitorlásnak az AB gyakorlatát? A testület hosszú időn át a legnépszerűbb állami szervezetek közé tartozott.
– Alkotmányellenes az, ami szembefut az alaptörvény kimondott szavával, nyilvánvaló szellemével. Számos nagy horderejű jogszabály azonban nem az alkotmánynak mondott ellent, hanem az AB által megalkotott gondolati keretnek. Az egymásra épülő döntések végül felülírták az alkotmányt. Alkotmányossági megítélés ürügyén kiváló jogászai azt írták bele a jogrendszerbe, amit éppen kívántak.
– A láthatatlan alkotmányra gondol?
– Alkotmánybíróságunk felhatalmazás nélkül maga szabja meg az alkotmány tartalmát, valójában legfelső szintű jogalkotást végez. Noha az AB-ről nagyon sok tanulmányt írtak, a legutóbbi időkig nem találkoztam olyan kifogással, amely szóvá tette volna a testületnek ezt a jogalap nélküli tevékenységét. Mintha az ország jogásztársadalma nem érzékelné, hogy az AB nem az alkotmány szövegét alkalmazza.
– Az aktivizmus főként Sólyom László elnöki működése idején jellemezte az alkotmányvédő testületet. Nem így látja?
– Korszakokra osztható az AB húszéves tevékenysége. Az utóbbi esztendőkben tényleg csökkent az a fajta aktivizmus, amelyet az első időkben tapasztalhattunk. Ez azonban nem változtat azon, vajon helyes és továbbra is vállalandó-e, hogy a testület voltaképpen azt tesz, amit akar. Bíróság, amely a gyakorlatban alkotmányozóként jár el, holott ez a jog az Országgyűlésnek is csak a kétharmados többségét illeti meg. Az AB senkinek sem tartozik felelősséggel, és nem hívható vissza.
– Miért baj az, hogy főként elméleti emberekből áll?
– A tudós a rendszer tisztaságát látja és keresi. Nem foglalkozik a mindennapi élet buktatóival, nem piszkítja be a kezét, pusztán fogalmakkal bíbelődik. Az alkotmánybírói tisztség pontosan e lebegésért vált oly vonzóvá minden generáció számára. A mai napig jellemzően egyetemi íróasztalok mellől érkeznek és oda távoznak az AB tagjai. Ráadásul a testület összetétele kezdettől fogva ellentmondásosan alakult. Az AB-tagság elsősorban közjogi szellemet feltételezne, amelynek középpontjában az állammá szervezett közösség továbbélése, fennmaradása áll. A magyar alkotmánybíráskodás legmarkánsabb egyéniségei ugyanakkor a magánjog területéről érkeztek. Az egykori római joghoz hasonlatosan ennek alapja nem a közösség, hanem az egyén, aki szerződést, megállapodást köthet. Ez az individuális szemlélet sugárzik át alkotmánybíráskodásunk egész joggyakorlatán, amelyben folyvást az egyén részesül abszolút védelemben a közellenségként kezelt állammal szemben. Ezért is sikerült a testületnek széles körben elfogadtatnia magát, hiszen a jelszavai első látásra fenségesek, s azt sugallják: a grémium mindannyiunkat megvéd. Az egyén jogainak szélsőséges oltalmazása azonban hamarosan a közvagyon zabrálásához vezetett. Az AB-nek emellett nem sikerült megoldania a rendszerváltás szimbolikus kérdéseit: az igazságtételt, a kárpótlást és az ügynökügyek rendezését. Döntései mögött politikai szerepvállalás volt felfedezhető.
– A bírák a jogbiztonságot nevezték meg a jogállam egyik elemének. Megítélése szerint mennyiben jellemezte ez az átmenet húszéves időszakát?
– Az AB nem egy döntésében kimondta, hogy választani kell az igazságosság és a formális jogbiztonság között. Úgy vélte: az igazságosság mindig vita tárgya, és neki a formális jogbiztonságra kell építenie. De a jog erkölcsi támasz nélkül a semmibe hull. Az AB szerint például hiába volt hajdan diktatúra, hiába tudjuk, hogy az egykori gyilkos rezsim megakadályozta, hogy eljárást indítsanak kínzásai, emberpusztításai miatt, a büntethetőség közben elévült. Más, hasonló sorsú országoktól eltérően nálunk semmiféle szembenézésre nem került sor, mert a jog betűjét fetisizálva az AB az áldozatok helyett a bűnös múltat védte. Talán nem véletlen, hogy országunkban pontosan ez időben lett úrrá az „erkölcstelen, de jogszerű” cinikus felfogás. Mindez tetten érhető az üzleti életben is, ahol egyesek a partnerekkel és különösen az állami számonkéréssel szemben a jogkerülésben és az állítólagos joghézagokban találják meg a kibúvót.
– Milyen jelentőséget tulajdonít az AB eddigi működésének, különösen annak fényében, hogy az új alkotmány koncepciója nagyon röviden szól a testületről? Nem beszél például arról, hogy a jövőben is megsemmisíthetné a kifogásolt jogszabályokat. Nem elég az, hogy az Országgyűlés legutóbb korlátozta a testület jogkörét, amikor úgy határozott, hogy a pénzügyi tárgyú törvényeket csak részlegesen vizsgálhatja meg?
– Voltak, akik úgy látták: ha a kommunizmus bukásakor nem lépett volna hivatalba ilyen erős hatáskörű testület, az ország – némi túlzással – elkanászodhatott volna. Mások szerint az AB léte a jogállam előfeltétele. Szerintem zsákutca, ha az AB nem tiszteli a hatalommegosztás klasszikus elvét, nem érzékeli a jog mögött az erkölcsi alap nélkülözhetetlenségét és a jogosultság előfeltételeként a kötelességek kikényszerítésének szükségességét. Fenséges magányában a hazai grémium szívesen társalog testvértestületekkel a nemzetállamok feje felett. Amíg a rangját biztosítják, ezt könnyen teheti, hiszen bármely terméke nemzetköziesíthető. Ezért is szerveződik mindenütt egy olyan erőteljes támogató érdeklődés, amely anélkül, hogy kritikai távolságot tartana, kizárólag az AB döntéseire épít. Le kell szögeznünk: ilyen körülmények között nem abszolút követelmény, hogy fennmaradjon az alkotmányvédelem jelenlegi formája.