Az én csuhásom

Kolontári kutya szaladgál a kertemben. Szaladgál? Fázósan kucorog a kopott kutyaól két régi tulajdonosa mellett a kiszolgált subaszőnyegen, néha bánatosan vakkant egyet, fejét félrebillenti. Rezgő – így nevezem – hálás kosztos, fényesre nyalja a horpadt kutyatálat. Ha elmegy mellette az ember, két lábra áll, szinte kiköveteli a simogatást. Hát persze, hogy megsimogatom, meglapogatom az oldalát, beletúrok a bozontjába, beszélek hozzá. Neki ez jár, ő a bajból jött, messziről, az élet és halál mezsgyéjéről. Vörösiszap sodorta azt az öreg sezlont, amelyen kucorgott szegény azon a rettenetes napon, tűzoltó keze mentette meg, állatvédőkhöz került, onnan hozzám… Hát hogyne borzolnám most össze a barna csuháját… A nagy barátságokat a sors kötteti. Ha lehetne, az én Rezgőmet szentestén a fenyő alá tenném, hiszen ajándék nekem. Én őt kaptam odafentről, ő – jobb híján – engem. Ha mélyebben belegondolunk, mindenkinek megvan a maga „kolontári kutyája”, vagy ha még nincs, meglesz. Csak ki kell nyitni a szívünket, talán máris rátalálunk, ott hunyorog szemközt, csak a szavunkra vár.